2009. december 30., szerda

Merulai jegyzeteimből - 2. kép

Amikor végre megérkeztem a Merulára, elsőnek az én figyelmemet is ezek a szabályosan kialakított legelők ragadták meg, ahogyan a kevés ideérkező ember esetében ez általánosan is így van. Teljesen ésszerű dolog ez voltaképpen, mert mi mást látna az ember, mint ami a szeme előtt van. Ugyanis a Merula nem más, mint egy végtelenül hosszú – tulajdonképpen csak végtelen hosszúnak tűnik, hiszen törvényszerű, hogy valahol vége legyen, és ezt az itteniek és minden ember tudja is, de amit nem lát az ember, mint a Merula végét, az ugyebár nincs is, mert azt viszont hogyan lássa az ember, amit nem lát – hegyoldal. Egy darab, tehát egydarab földet képzelj el, ami szép telt ívvel emelkedik ki valami talajból, és lankás, de azért mégis kivehető íven egyenesen tart, kitartóan emelkedik fölfelé. A Merula ennyi, egyetlen egy végeláthatatlan hegyoldal. Ugyanolyan, mint a világ bárhol másutt, ugyanaz a talaj tartja meg a létet, csak ez itten nem sima és vízszintes, hanem éppen íve van, és felfelé megy, nem tudni hová. Ha merulai kerülne el másabb helyre, és látná, hogy ott a talaj vízszintes, épp úgy - ha nem jobban - csodálkozna ezen, mint a kevés ideérkező ember a Merula ferde talaján.

2009. december 29., kedd

"Kivételes" karácsony

- Apa, hol a slusszkulcs? Kint hagytad a kocsiban?
- Miért? Hol a kocsi? – Összemosolyog a család. Díszítjük bátyámmal a fát, régi, megszokott, ki nem nőhető díszek, az utolsó centiméterükig ismerjük őket. Nekem ez a karácsony, s csak azért is, hogy ne legyen csurrancseppenős, csak azért is; a francba. Ám előkerül valami szokatlan dísz. Szokatlan, mert új. Új, legalábbis fiatal, pusztán tavalyi. Kézzel készített, igényes, csodálatos remekmű. Pompás. Valami, ami a tavalyi karácsonynak még része volt, ám az ideinek már nem az, mert aki készítette. Dísz vissza a dobozba, nincs helye a fán. Summázat: Ha az én szívem is egy doboz volna, s benne dolgok az érzemények, hajh, be könnyű is volna akkor az élet! Továbbá azt hiszem szorosan ehhez kapcsolódik amit k. a múltkor halott valami kastélyban, s adta tovább aztán nekem: „… végzett Sortinival, és semmi mást nem tud, csak ezt, hogy szereti-e vagy sem, azt nem tudja.”

2009. december 26., szombat

Merulai jegyzeteimből - 1. kép

"Napmúlással" lóhúst ettek. Fűszerül "göndzsir" van rajta, ezen a vidéken a nedvesebb délről jövő vándorárusok imitt-amott egy köteg ilyennel váltják ki estvéli szállásukat. A göndzsir apró zöld levelét csak illatáról ismered meg, igazi színében, kiszáradva, barnán jellemző. Magában elrágva megpezsdít, ínségben így is elrágják néha, ám ekkor meg az a baj esik, hogy éhük múltán az emberek nem bírnak meg a vérükkel. (Főleg, ha nincsenek hozzá se szokva, mint sokan az itteniek, errefelé a göndzsír megbecsült, ritka kincs.) Utolszor is akkor hallottuk a helyiek mondását, amikor a cipész Szejnyi jóformára hajló, de még "sürvülő" korban lévő lányát megejtették; "Kicsorran rajta a göndzsír" - mondják olyik hajnalon az asszonyok, mikor néha-néha mégis tekintetükbe esik a "szégyenvárón" lévő lány. Nő.
Mikor visszatértem a Merulára - messziről jött ember - elcsodálkoztam a temérdek lóhúson. Ám itt a szabályosan kialakított legelőkön tömérdek lovat hajtanak a "csirvások", akik napmúlásig csak a lovakra vigyáznak. Lakni ezek a szótlan, mogorva emberek is olyan hegyoldali bunkerekben laknak, mint az összes helyi nincstelen. A csirvások az étellel dolgoznak az ételért, egyenes arányban fizetik őket lóhússal úgy, amennyit dolgoznak. Nem elég megismerni őket lószagukról, "csirvában", vagyis csomókban lógó, sáros, zsíros szőrfelsőjükről, de a beszédükről is mind megismerszik. A csirvások ugyanis szavakat alig használnak, többnyire furcsa, nyögésszerű hangokat adnak ki, amelyeket egész egyedien a levegőt befelé szívván képeznek. Beszédük titkát nem lehet kiismerni, vagy szabályokkal leírni - és nem csak én mondom ezt, a helyiek is így tudják -, csodára mégis, ha eleget vagy itt, állítólag te is megértheted utolsó hangjukat is, ahogyan ez az összes merulainak sem okoz pillanatnyi gondot sem.

2009. december 22., kedd

"Hiányod megfogalmaz"

Akár tinta a tiszta papírt, bemocskolom a múltamat azzal, hogy másképp emlékezem rá.
Önmagamra.

Egy tavaly karácsonyi emlék éget. Tudom, hogy milyen volt. Tudom, utolsó sejtjeim mélyéig magamba itta magát. Tudom. Tudom, hiszen én vagyok. Tudom, épp ezért kell másképp emlékeznem rá. Hogy bele ne szakadjak.

... lucskos, langyos karácsony volt. Szeretet, felpörgő melegség, apa, anya, Lacus és én. Mondom, apa, anya, Lacus és én. Ajándékosztás, ima, intim, családi élet. Vörösbor. ebből egy számmal kisebb kellett volna szép ez is csak zöldre vágytam mindegy lesz majd olyan is soha szegényebb Jézuskát legalább ennyi van másnak ennyi sincs minek költesz rám ennyit tudtam hogy ez a parfüm lesz az jó egy kicsit így négyen...

(SZÖVEGRONTÁS)

Akár tinta a tiszta papírt, bemocskolom a múltamat azzal, hogy másképp emlékezem önmagamra.
Rá.

ott

Beírod a betűt, így, a szavak közé megnyomod a hosszú gombot, ha végeztél "enter". És ott is van. Nézd. Ilyen egyszerű, nyomj le egyet!

k

Nagyszerű, ez itt például egy ká, látod? Folytasd, legyen belőle egy egész szó.
(...) na, mire vársz? Folytasd, ez igy nem teljes, ez így szinte még semmi, nagyon sok minden lehet belőle, jó, akkor vigyázz, majd én!

karácsony

Például így, ez most úgy is aktuális. Érted? Menni fog? Na gyerünk, hadd lássam.

k

Tovább! (...) Ah, mentem, hagyjuk, majd megtanulod, ha muszáj lesz.

...

"És ott is van.
Nézd."

2009. december 21., hétfő

.nruT

ez a kifordult világ integet

búcsúzni könnyen színtelen

szagtalan csak így lehet

kirohadt fogakkal

vigyorgó istenek

marékkal szórnak szerteszét

faggyazott ihletet

talán az is mindegy nekik

hogy mindegy is neked

.zrevnI

- Brittany, ne menj.
- Tamás, ne maradj.

2009. december 19., szombat

így értsed.

Bejön egy jezsuita szerzetes a semmiből. A semmiből nyíló ajtón nyit be. Néz rám, ösztönösen bújnék el, de hová az istenbe bújsz el egy üres szobában?
- Pont oda! - válaszol padre Boulard és néz kíméletlenül a szemem közé.
Üres fehér szoba, hat fal. Boulard régi ismerősöm, csak erről én nem tudtam.
Arról beszél, hogy a hit alapja a gyengeség és a bizonytalanság. Nézek rá borjúmód, csodálkozom. Azt hittem, hogy ezzel csak én, csak én, csak én vagyok tisztában az egész világon. Erre jön a padre és közli, hogy ez már pedig kinyilatkoztatás.

... néz rám, mint kapu az új burjúra ...

... aki elveszett...

... de még akár meg is ...

2009. december 18., péntek

Tehervonat

Úgy ment át rajtam.
Ezt és ezt tettem, Atyám, válladra hajtom most fejem, te pedig végezd el, hogy elfelejthessem.
Több bűnömr...
Több bűnömre nem...
Szart nem, azt nem!
"Sokan jönnek az én nevemben majd..."
... k. érkezik, hozza a vizet...
Christe eleison?, - meg is érdemled te azt, pajti!
tükör:

:-)

2009. december 16., szerda

Láz

Két kézzel tolod ki az egyik ajtón, már majdnem kint van, talán rá is zárhatod, csak még, csak még öt centi, négy, három, kétség, kínkeserves, gyerünk, tarts ki, meg fogsz, meg kell gyógyulnod, tarts ki, tarts, told, nyomjad, óh, szív nyugodj, boróka, méz, hangyatej, ecet, na hagyd, ne engedd, vállat vess a fának, told, ki tudja, meddig tolhatod...

S a hátsó ajtón kimért hideg illemmel kopog.

2009. december 14., hétfő

Hai Q

Ősi, kivénhedt forma ez a haiku.
5
7
5

Három sor csupán, nem érted, ne is érdekeljen,
hogy honnan valók, és miért éppen ezek a kódok!
Belevésvén kophatatlan az idő vasfogas, kaján mosolyába.
Ez egy verstípus, kész, kérdésnek helye nincsen.
Függetlenül tőled van, létezik, megmásíthatatlan
forma. Egy test csupán, mely azonban lelkeken viharzik át
összemocskolván őket tisztító sarával.
Ősi, kivénhedt kurva ez a haiku.


Zalán Tibor írja:

De profundis

Fodor Ákosnak


Rianás az ég

madár bassza és vérzik

Örök múlt Idő



Még szép, hogy veled együtt én is felháborodok;
hogy az anyjába képzeli, hogy joga van ilyen mocskos szájat
meg nem mosni?!

fantomfájdalom


történt pedig, hogy egyik nap úgy ébredt, ő gregor samsa.
(kicsivel később)

- Meghalt? - néztek kérdően a bejárónőre.
- Meghiszem azt - mondta a bejárónő, és bizonyságul jó darabon arrébb lökte Gregor tetemét a seprűvel.
- Nos, hálát adhatunk Istennek.
- Nézzétek csak, milyen sovány volt. De hiszen már régóta nem is evett semmit. Úgy hoztam ki az ételt, ahogy bevittem. a teste csakugyan egész lapos és száraz volt, most lehetett látni igazán, mert már nem emelték fel lábacskái, és nem voltak kezecskéi sem. nem írt többé leveleket a cégvezető úrnak sem. de a bogártestből párolgott a dallam ...
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?

Akarsz-e?



"S talán azt is, hogy nem is
olyan nagy dolog a halál"

Mondjuk ehhez olyan balekok is kellenek, mint k., de ő például nagyon kontraprodutktívan tud működni néhanap. S ha kérded, miért?, mintha nem értené
kérdésed, olyan természetes neki, hogy amit érez, az teljesen ellenkezik azzal, amit
adott helyzetben érezni volna "normális", érezni volna "szokás". A minap épp magára hagyta egy társa a játékban, mondván, hogy hosszú ideje unja már az egészet, de kimondani igazából csak most volt ereje, mert félt, esetleg megbánthatja...
k. egy pillanatig sem értetlenkedett. Tudta, hogy ilyenkor ez a szokás; megharagudni, duzzogni, "árulót" kiáltani, de mindez nem érdekelte. Azt gondolta, "Istenem, ha valaki fáradt, pihenjen. Ha valaki másutt érzi magát hasznosabbnak, csináljon mást." k. békét érzett. k. boldog volt. Ahogy pedig nekem mesélte, ezeket a pillanatokat úgy őrzi, mintha azon nyomban ezer meg ezer éves emlékké váltak volna. Valami "édenivé", a franc se érti ezt a k.-t, mostanában feszt az édenkertes érzéseivel jön elő. Holott, amennyi valóságalapját én látom az egésznek, az nem több, minthogy őt is megannyi állat veszi körül, mint hajdan azt a két szerencsétlent. Most épp azt magyarázza, hogy Ádám és Éva halva születtek. Én mondjuk tiltakozom, nem értem meg k.-t. Közben pedig nem lepődök meg azon, hogy nem értem meg k.-t, sőt, azt hiszem ez a természetes. Hogy Ádám és Éva halva születtek volna? Nem, nem értem, de valahol belül nem tartom kizártnak, sőt inkább érzem valószínűnek, hogy k.nak igaza van. Halva születni? Elhiszem, hogy ez egy végletekig egyszerű képlet. S talán azt is, hogy nem is olyan nagy dolog a halál...
Francba, már megint becserkészett ez a k., - nem is olyan nagy dolog... nem is olyan nagy dolog a halál...

... k.!
Ha erre tévednél, és ezt olvasnád esetleg, akkor üzenem, hogy újra megjött a kedvem!
Csak kérdezd meg, ahogy oly sokszor: "S akarsz-e játszani ...?"
A válaszom: Igen.

2009. december 8., kedd

ÁLOMKÉPP


"A szerelmi szál. Legyen a nő kitalált nevű, kerítsünk neki mitológiai mélységű nevet, szóval, mondjuk legyen a neve Éva. (…legyen inkább Évi, így meghittebb)"

Ölelem, ölel, állunk. Sötét, homályos keretek, vele álmodok, a nővel.
Már sikerült Évinek elneveznünk. Meghitt. ("Hiányod megfogalmaz" - tényleg csak akkor lehet megérteni, amikor átélem.) Fényes, távoli tömeg a messzeségben, mindenki-mindenki távol. Csak ő, meg én. S egy fehér, megfeszített Krisztus-emlék a háttérben; bocsásd meg nekik, mert nem tudják...
Ölelem, ölel, állunk. Ez az utolsó nászunk nékünk, mosolyt - hát groteszket kérünk.
Ölel Évi - arca, arca nincsen, elmerül megrogyott vállam tövén. Ha nem tarthatnám - elesnék. Kezét ölembe vési, körülzárja, védi, megóvja kitépett szívemet.
És óvom, védem, vállát átfogom - vállalt, választott halál.
Tekintetemmel vér nyomát fedezem fel a távolban, ahol az ég megérinti a földet.
Követem. Hozzám vezet. Tócsa, tenger, vörös. Csontomba beletép, pattanó borda szilánkja.
- Amit adtál, soha nem lehet enyém, amit elvettél tőlem, pusztán az vagyok.
Ölelem, ölel, állunk... - s az idő elpusztul.

Milyen?

Milyen indíttatásból írnak senkik önéletrajzot?

2009. december 7., hétfő

Mocsok

1.
- Az tulajdonképpen milyen mocsok dolog, hogy a művészetünkkel belegázolunk a saját életünkbe!
- Hát még az milyen mocsok dolog, hogy a művészetünkkel belgázolunk mások életébe!

2.
- Az tulajdonképpen milyen mocsok dolog, hogy mégcsak nem is zavar, hogy a művészetünkkel belegázolunk a saját életünkbe!
- Hát még az milyen mocsok dolog, hogy mégcsak nem is zavar, hogy a művészetünkkel belegázolunk mások életébe!

3.
- Az tulajdonképpen milyen mocsok dolog, hogy amikor felismerjük, hogy a művészetünkkel belegázolunk a saját életébünkbe, még akkor sem állunk le, kérünk elnézést!
- Hát még az milyen mocsok dolog, hogy amikor felismerjük, hogy a művészetünkkel belegázolunk mások életébe, még akkor sem állunk le, kérünk elnézést!

4.
- Az tulajdonképppen milyen mocsok dolog, hogy a művészet már csak ilyen, hogy az ember csinálja, csinálja, de soha, egyetlen művész sem vállalt talán szemtől szemben egy befogadóval felelősséget azért, ha a munkájával neki fájdalmat okozott.

5.
- Az tulajdonképpen milyen mocsok dolog, hogy épp ezért a webnapló írását inkább véresen erőltetve művészetnek nevezzük, csak NE!, az Istenér' SE! kelljen felelősséget vállalni azért, ha valakinek fájdalmat okoztunk vele.

(Hang belülről:
6.
- Az tulajdonképpen milyen mocsok dolog Tamás, hogy még amikor a felelősségről írsz, és szigorú akarsz lenni magaddal, számonkérő, jót akarsz, meg minden, még akkor is, ösztönösen fogod magad, és többes számban írsz.)

2009. december 1., kedd

Talán hasznára válik...

Jónéhány karácsonnyal ezelőtt, epizódunk hőse (nem szeretem a kifejezést, mert akaratlanul is pozitív fényben tünteti fel az arra érdemteleneket), akit az egyszerűség, de főként az áldott konformitás jegyében nevezzünk csak g.-nek, ígéretet kapott. Ekkor már évek óta részese volt valaminek. Szerette, de úgy érezte, nem tisztességes azokkal szemben, akik minden vasárnap ott vannak.
Hiába, g.-t az ünnepekkor hívták; karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor főként. Olvasmány, Szentlecke, tűz, tömjén, körmenet, akik pedig minden héten ott voltak, a háttérből figyeltek. G. korával magyarázták, vagyis inkább azzal, hogy a többiekre még nem lehet rábízni.
De a lényeg nem is ez, hanem az ígéret. Ekkor g. még középiskolába járt, ami az érettségivel zárul – vagyis inkább a ballagással, ha az ajándékozás szemszögéből közelítünk. Felvették g.-nek, hogy kérnek számára egy iratot Egerből, így az áldozás alatt sem kell leülnie, ünnepekkor úgyis hosszú a sor, elkél a segítség.
Ha azonnal kell felelni, valószínűleg köszönettel visszautasítja, pontosabban azt kérte volna, térjenek vissza rá egy-két év múlva. Nem kellett azonnal felelni. Később le is került a napirendről. G. egyik barátja, aki a másik érintett volt, erre a „diplomácia megromlása” kifejezést használta. Mivel továbbra is hívták mindkettőjüket, az okot talán a fiatalabbak és arra érdemesebbek felnövésében kell keresni.
Azóta egy felsőbb hatalom úgy rendelkezett, hogy a kérdés örökre feledésbe merüljön.

G.-t ez szomorúsággal vegyes megkönnyebbüléssel tölti el.

Tegnap hasonlót érzett. Jóval kevesebb a szakrális tartalom, de van kapcsolat. Lehetőséget kapott egy történet alakítására, amit korábban is olvasott, de nem érezte úgy, hogy alkotó módon hozzá tudna szólni. G. nehezen tud kibújni a bőréből, anélkül pedig úgy járna, mint aki viccet mesél a temetésen, talán jobb, ha csendben figyel. Ezen rövid bejelentkezés után át is adja a terepet k.-nak, de a felkérést köszönettel elfogadja.

Talán hasznára válik…

ok

k. egy napon álomba merülve furcsa tapasztalatok birtokosává avanzsált.
lázas. a láznak nincs oka. a láznak nincs következménye.
önmagában mindentől függetlenül létezik.

olyan mint a nyelv.

láztól izzó pupillái tágra zárva meredtek magára

aki álmában mondja, Álmodom, még ha közben hangosan beszél is, annak éppoly kevéssé van igaza, mintha álmában azt mondaná, Esik, mialatt tényleg esik az eső. Még akkor sincs igaza, ha álma valóban összefügg az eső neszével - mondta wittgenstein k.nak és 43 fokos lázban megfagyott...

"A fém oxigén jelenlétében elképesztően szeretne oxidálva lenni" - valójában ez a hálamondat társszerzőségemért... bár a játék (a nyelvvel - hahaha) jóval talányosabb lenne, ha én is k. néven írnék...
minden megtörténhet...