2014. július 28., hétfő

Kis k.-ról meg rólam - I.



I.

k. költözik és egy halomnyi papír közül régi fénykép akad meg a bal kisujja meg a gyűrűse között.  Furcsa sejtelem, szemügyrevétel.

12-13 év előtti kép, rajta a középiskolai tornapálya, nappal, mégis kicsit sötétes árnyalat, pompásan csendes későnyári kompozíció.  Hátul a kerítés van, s miután a képen sehol egy lélek, úgy lehet rá tekinteni, mint k. akkor, 12-13 év előtt ismert világának igazi tájképére, ahol a rozsdasárga kerítések mögötti tömött, nyártól súlyos fák úgy takarnak ki mindent a hátuk alatt meghúzódó végtelen városból, mintha az nem is létezne. A salakpálya pora otthonosan teríti be az amúgy is rozsdás, vasszálkás kerítést meg a fákat, meg, mondom, sehol egy árva lélek. K. lélektájképe 12-13 év előttről. (Lélektájkép – ez is lehetne egy önutazás jellegű írás címe.) A kisujj meg a gyűrűs közül átkerül ez a kép k. két tenyerébe, melyeket olyanformán tesz egymás mellé, ha a kép nem lenne ott, azt hinnénk, mosdani készül. A halvány por végett, ami az évek során ráült a képre, k. finoman megfújja a kodakpapírt, s most nyugtáznunk kell, ha csak egy pillanatra is, de vele együtt a mi érzékeink is megcsalattak, hiszen a kép egyáltalán nem poros, csak az ábrázolt tartományban, a salakpálya fölött található halvány téglapor-por, amit a súlyos nyári mozdulatlanság tart meg, tehát a képben és nem a képen.  K. szemből nézi. A tényállás az, hogy most nagy. k. nézi kis k.-t, és nagyon adná magát a helyzet, hogy erről pusztán kis meg nagybetűkkel kiírva meg a nagy és a kis szavakat mellőzve számoljunk be, de jelen mondat harmadszori nekifutására be kell látnunk, hogy ebben a helyzetben a mondatok legelejére kerülő kis meg nagy k.-k megkülönböztethetetlensége – lévén a nyelvtani körülmények hatására mindkettő naggyá változna – komoly, áthidalhatatlan értelmezésbeli dilemmák kialakulásával fenyegetne, márpedig sem az nem kívánatos, hogy kis és nagy k.-t netalántán összekeverjük, sem az, hogy kis vagy nagy k. soha ne kerüljön a mondat elejére.  Mint egy tükröt tekinthetjük régi képeinket, sokan tettek már azért, hogy ezt mint közhelyet kezeljük, s vajon az-e a helyes szemlélet, hogy ugyanaz-e a kettő, mármint a nézett meg a néző én, csak utóbbi nagyobb-e, több-e, hogy tehát az-e a „jó”, ha a kettő a lényegét tekintve – de úgy igazán a leglényegét – ugyanaz, ehelyütt nem célunk megvitatni és megválaszolni a kérdést, ehelyütt pusztán közöljük, k. most, amikor a képet nézi, ezt a kérdést vitatja meg magában. Ugyanaz vagyok-e én, k., mármint nagy k., aki 12-13 év előtt kis k.-nak voltam.

Merüljünk el a képben. Kövessen bennünket a T. Olvasó, vagy ha oly nagy májer, akár járjon előttünk egy lépéssel. Nem, ezt nem kiszúrásból írtuk volt ide, hanem komolyan gondoltuk. A T. Olvasó ezen a ponton tarthatna egy perc szünetet az olvasásban, hátrébb hajthatná a fejét meg kiegyenesíthetné a gerincét, s mielőtt beljebb vezetődne ebbe a lélekbe, a kép valódi tartalmába – mert habár minden tiszteletünk a T. Olvasóé, különösképpen a T. Olvasó fantáziájáé, azt azért szögezzük le, hogy ettől, mármint a T. Olvasó fantáziájától függetlenül a kép valódi tartalma az lesz, amit alább le fogunk írni -, elkalandozhatna, kitalálhatná magának is, hogy tehát saját véleménye szerint milyen lesz ez a kisfilm, k. 12-13 év előtti lélektájképe.[1]

Ez a megközelítésmód, amely az emlékezés és a képzelet szétszálazhatatlanságában fogan, immár filmmé éleszti tehát a képet. Az objektív, amelyet egy narratológiai és befogadásesztétikai vitácska 1200-1300 karakterének megspórolásával most egyetlen mondatban egyenlővé, mi több azonossá teszünk a nézővel[2], szóval a néző a salakpálya felett egyszerre csak panorámaszerű merevséggel, lassan, kiegyenlített tempóban jobbra fordul, mígnem megáll, ahol a salakpálya szélén elterülő, távolugrásokhoz használt homokágyon túl egy kollégiumi folyosószárnyra nem fókuszál. A halk zene, amely a mozgással együtt kelt ki a képből, a folyosó egyik résnyire nyitott ablakán szüremlik ki. Mozgásával a néző most megtalálja a zene forrását.[3]  Fiúszárny. (Fiúszárny – ez is lehetne egy önutazás jellegű írás címe.) A szerelem a szívek temetése… Tekerjük vissza, hallgassuk meg újból: a szerelem a szívek temetése, hallatszik az angol zene a tízágyas fiúszobából, ahol egyedül van, s az egyik, mindegy melyik ágyon fekszik kis k., s ez a zene innen hallgatva szinte hallhatatlannak volna mondható - (Hallhatatlan – ez is lehetne egy önutazás jellegű írás címe.) -, de az igazság, amit írunk, az, hogy e zene forrása egy discman, s így hát kis k., akinek a discman patkó alakú, ártalmasabbik vége parazita-szerű szorításával épp összeroppantani készül a fejét, megsüketülés közeli állapotban van. (Hogy ne volna, még nem tudja, hogy a következő 12-13 évben kétszer is beszakítja majd ugyanazt, a bal dobhártyáját. [Bár, ahogy ismerjük, ekkor a katolikus gimnáziumi kontextusnak megfelelően azzal jönne, hogy nincs eleve elrendelés[4], ergo a dobhártyája is tökéletesen ép maradhat, szóval akkor meg mi a fenéért is ne hallgatná csonton a zenét?])

Vegyen csak erőt magán az objektív, tehát a néző, és bármilyen szorosan is feszül kis k. fejére a fülhallgató, amikor egy nagyobb basszus kicsit eldobja, elrúgja a fülről a szivacspamacsot, az ott keletkező szűk résecskén bújjunk be kis k. fülébe![5] Elvégre bele akarunk nézni valahogy, hogy mi van benne. Hopp, bent is vagyunk! Most zárjuk ki ezt az őrületes hangerőt! Így már jobb. Kis k. fülében még senki sem volt korábban, megtiszteltetve érezheti tehát magát a T. Olvasó! S íme, az objektív lassan megindul, gyorsulva befelé fókuszál kis k.-ba… ebben az őrült sötétben, beljebb, kicsit még, még beljebb ...  odabenn valami vörösen izzik, véresen szikrázik.



[1] A verzióban pont erre alkalmas időmennyiség volna kisétálni s a hűtőből kivenni egy sárgarépát, ennek megmosása közben a hidegvíztől kicsit felélénkülni, s a répa elfogyasztása közbeni fantáziálgatás után jönni olvasni tovább a valóságot. B verzióban pont erre alkalmas időmennyiség volna felírni egy cetlire, hogy szokjak rá a répaevésre, mert k. még mindig nem találkozott sehol olyan írással, amely azzal vádolná a D-vitamint, hogy káros lenne vagy akárcsak nem-egészséges is.
[2] tehát az olvasóval
[3] értsd: az objektív ráfókuszál az ablakra. Mármint a résre, amelyikre az ablak nyitva van.
[4] az a reformátusoknál és társaiknál van, akik amikor el akartak különülni a katolikusoktól, úgy döntöttek (szabad akaratukból vagy mert így kellett dönteniük?), hogy nekik legyen ilyen.
[5] és legyen ez, mondjuk a jobb fül, a balon a dobhártya (legalább) kétszer be fog szakadni, azt inkább ne vegzáljuk.

2014. július 15., kedd

Tájkép éjjel

Telihold alatt fénylik a nyári éj sötétje,
feketén izzik és veszettül lángol,
és két test burkolózik e sötét éjbe,
és az egyik én vagyok, vádolj
azzal, hogy csak a test van itt,
és vádolj, hogy a lélek máshol,
vagy hazudd magadnak, hogy akit
vártál, az, Ő vagyok mától.
Feketeföldet kaparj az éjben,
nyiss lyukat magnak, palántnak nyiss,
és én szólítom nedvét az égnek,
hűs esőisten leszek magam is,
ki áldoz a földnek e misztikus vágyban,
hol tobzódó férgek az inak és égnek
vörös sárban, akár a nászi ágyban
égnek el fertőzői önnön vérnek.

... telihold alatt fénylik a nyári éj sötétje,
feketén izzik és veszettül lángol,
benne alakok izzanak fel: ők, én, te,
és egy régi emlék valahol... - bárhol.

Most ím elibém tűnsz és játszol,
fehér az arcod, angyal lettél, netán
spanyol táncosnő vagy és látszol
tűz-vörös gyümölcsnek egy életfán
függeni, mely szakíts le! - sóhajt,
kéjes leheletedtől pára az ablak,
ilyennek képzeltem a véres oldalt,
hol helye tátong mára csak annak
a csontnak..., és vörösen ég a szemed,
és tőle a sötét szikrát kap, lángol
most az éj, sötéten beborít veled,
s ím, a csúcson vagy, vádolj,
vádolj az istenért, marj, tépj szét,
amiért a csodálatban és ámulatban
elkéstem egy kettős szertartás végét,
s így pogány lettem, mivel pogány maradtam.

Akár a megfeszült test a fesztelenséget,
ezt a különben jelentéktelen jelenlétet
ma úgy őrzöm. Akár bűnben a szépet.
Akár aranykeretben egy éji tájképet,
mely felizzik olykor sötét aranyával,
midőn az izom már sorvadt s az ín kiégett,
midőn a test már beéri pusztuló-magával,
és egyedül van, immár egyedül van a lélek.