Merulai jegyzeteimből - 1. kép

"Napmúlással" lóhúst ettek. Fűszerül "göndzsir" van rajta, ezen a vidéken a nedvesebb délről jövő vándorárusok imitt-amott egy köteg ilyennel váltják ki estvéli szállásukat. A göndzsir apró zöld levelét csak illatáról ismered meg, igazi színében, kiszáradva, barnán jellemző. Magában elrágva megpezsdít, ínségben így is elrágják néha, ám ekkor meg az a baj esik, hogy éhük múltán az emberek nem bírnak meg a vérükkel. (Főleg, ha nincsenek hozzá se szokva, mint sokan az itteniek, errefelé a göndzsír megbecsült, ritka kincs.) Utolszor is akkor hallottuk a helyiek mondását, amikor a cipész Szejnyi jóformára hajló, de még "sürvülő" korban lévő lányát megejtették; "Kicsorran rajta a göndzsír" - mondják olyik hajnalon az asszonyok, mikor néha-néha mégis tekintetükbe esik a "szégyenvárón" lévő lány. Nő.
Mikor visszatértem a Merulára - messziről jött ember - elcsodálkoztam a temérdek lóhúson. Ám itt a szabályosan kialakított legelőkön tömérdek lovat hajtanak a "csirvások", akik napmúlásig csak a lovakra vigyáznak. Lakni ezek a szótlan, mogorva emberek is olyan hegyoldali bunkerekben laknak, mint az összes helyi nincstelen. A csirvások az étellel dolgoznak az ételért, egyenes arányban fizetik őket lóhússal úgy, amennyit dolgoznak. Nem elég megismerni őket lószagukról, "csirvában", vagyis csomókban lógó, sáros, zsíros szőrfelsőjükről, de a beszédükről is mind megismerszik. A csirvások ugyanis szavakat alig használnak, többnyire furcsa, nyögésszerű hangokat adnak ki, amelyeket egész egyedien a levegőt befelé szívván képeznek. Beszédük titkát nem lehet kiismerni, vagy szabályokkal leírni - és nem csak én mondom ezt, a helyiek is így tudják -, csodára mégis, ha eleget vagy itt, állítólag te is megértheted utolsó hangjukat is, ahogyan ez az összes merulainak sem okoz pillanatnyi gondot sem.