Mostanában változik a webnapló. Egyébként is régi, máig megoldatlan dilemmám, hogy ha egy-egy írásommal megteremtek egyfajta szépirodalmi elvárást megbecsült olvasóimban a selfdiscourse-szal szemben, az nem szemtelenség-e utána, ha olyan írásokat teszek közzé, amelyek nem szépirodalmi vonatkozásúak. Kellene egy külön blog? Csak szépirodalmi(nak szánt)? Ez tehát a dilemmám.
Na, de ott kezdtem, hogy mostanában változik a webnapló. Komolyan azt gondolom, hogy az írás, amit itt én sokszor alkotásnak szánok, meghatározó szerepet játszik a "terápiámban". Jó szó ez vajon? Nézzük. Ha terápiáról beszélünk, az nyilván valamilyen betegséget feltételez. És azt hiszem, hogy egy terápia kezdetének első és kihagyhatatlan alapköve, amit most ezzel a mondattal teszek, hogy belátom, beismerem és elfogadom, hogy igen, van itt valami probléma, amit helyre kell tenni. Nem betegség, hanem pszichológiai vonatkozású probléma, amit meg kell oldani.
Mostanában változik a webnapló. Ahogy eddig is, ezután is megmarad a kiemelten fontos céljai között, hogy - miképp a címe is mutatja - tükröt tartsak magam elé, rögzítsem valamilyen formában magammal folytatott vitáimat, és közben hagyjam meg a lehetőségét, hogy olykor olvasóim, akiket - úgy gondolom - javarészt személyesen is ismerek, meglátásaikkal, hozzászólásaikkal támogassanak, segítsenek vitámban előrébb, egyről a kettőre és lehetőleg minél magasabb számokig jutni. Most, legalábbis ezen írás erejéig ez volna a napló elsődleges célja, ebben értendő változásának lényege, s hogy a "csuklógyakorlat-jellegét" pillanatnyilag háttérbe szorítjuk. Bár valahányszor objektívebben kívánok fogalmazni, mindig bepofátlankodik - és ezt a szót a legkomolyabban gondoltam - valami ötlet, valami fricska, hogy hogyan lehetne jelentésesíteni, művészi irányba eltolni a szöveget. Ilyen értelemben pedig maga az átesztétizált létre való hajlam is valamiféle kór, hiszen folyton visszatérően mintegy eltérít a valódi valósághoz történő minél objektívebb hozzáférés irányától. És ez talán a mechanikája a pszichológiai vonatkozású bajomnak, melynek tüneteit most próbálom meg minél világosabban megfogalmazni.
Tünetek: Folyton utalok itt egy nőre. Az ő létének szükségessége épp úgy előfeltétele a webnapló létezésének, ahogy ezer évek óta a szerelmes versekben. Hogy írnánk szerelmes verset, ha nem lenne legalább egy fiktív valaki, akihez az szólhat? És ez működik. Működik a szerelmes versben, működik a webnaplóban, de nem az emberben, aki ezt írja. Az egyik oldal egyenlőtlenségéből pedig következik a másiké, azaz rá kell döbbennem, hogy az eleddig alapvető igazságként kezelt megállapításom, mondhatni axiómám, miszerint a webnaplóm a szó legszorosabb értelmében véve én vagyok, nem igaz. Tünet, hogy itt a naplóban keveredhetnek fiktív női elemek a valóságban is létező tulajdonsághordozókkal - értsd: valamikori barátnőimmel - de ez nem működik bennem. A fent említett pszichológiai vonatkozású problémám tehát tulajdonképpen annyi, és ez egyfajta diagnózis, hogy párkapcsolatok terén vakvágányon vagyok. Nem is, a helyes megfogalmazás az, hogy vesztegelek valami állomáson, ahol rajtam kívül senki sincs, és ebből adódóan hallucinálok, régi barátnőimből és tetsző lányokból gyúrok össze valami fiktív nőt, akihez írok. És az írás működik. De amint rámutattam, a webnapló nem én vagyok, tehát én viszont nem működöm. Nem tudok továbblépni.
Nem kell kétségbe esni, azt hiszem, tudom a megoldást vagy (ha már megint idepofátlankodik az esztétizáló hajlam, akkor engedjünk neki, s vigyük tovább az azonosítást) a kezelési javaslatot. Kell egy nő, egy társ, egy valódi. A receptre az kerül, hogy kerítsek egy barátnőt. Azt is mondhatnám, legyek szerelmes. Kár, hogy az nem megy csak úgy, csettintésre. Igazából van egy lány, aki tetszik, volna merre indulni, csak szerencsétlennek érzem magam, és nem vagyok elég elhatározott. Nem akarom eléggé. Ennek is tudom ám egy fő okát. Mostanában megint túl sokat gondolok életem eddigi legmeghatározóbb nőjére, a lányra, akit nagyon szerettem. Mintha visszafelé húzna, és nem akarná hogy az állomásról, ahol vesztegelek előre, a jövőbe induljak. Ha érezném, hogy azért a lányért mindent meg tudnék tenni, megpróbálnám újrakezdeni vele. A terápia részeként, ezt roppant fontosnak tartom, le kell írnom ennek a lánynak a nevét, hogy tudjam, nem fiktív. Mert azért azt tegyük világossá, hogy valahányszor megjelenik a webnapló vissza-visszatérő vágyott fiktív nője, akkor legnagyobb részben neki ez a valós lány az ihletője. (És persze vannak esetek, ahol tudni, hogy KONKRÉTAN vele kapcsolatban születtek meg írásaim.) Hogyan is van ez? Egyszerű Először ott volt konrétan, aztán ahogyan fizikai valóságában eltűnt az életemből, lassan, de magabiztosan elkezdett az alakja mitizálódni, most úgy fogalmaznék, fiktíválódni. A néhai valóságos nő-arc olykor leadott jelentéseiből, olykor pedig újakat vett fel, melyek néha kitaláltak voltak, néha pedig más valós vagy fiktív nőkről átszármaztatottak. (Fiktív például egy-egy regényalak vagy színészi szerep.) Tehát az előttem és fölöttem lebegő nőarc az elmúlt 20 hónapban a valóságostól a fiktív irányába tett módosulásokat. Tudom az "ős-nő" nevét, hiszem, segíthet, ha leírom, és tisztázom magamban valóságosságát, ez a lány az Éva névre hallgat.
Ha itt abbahagynám, s egy betűvel sem írnék többet, megállná a helyét a szöveg akár szépirodalmi minőségében is, hiszen egyszerű volna egy olyan olvasatot kreálni, hogy nahát ez az elbeszélő csak magyarázkodik, megőrült, nem tudja elválasztani a valósat a fiktívtől, hát épp egy Éva nevezetű ősről beszél... Csakhogy a helyzet ennél sokkal egyszerűbb és valóságosabb: tényleg egy Éva nevű lány volt a legmeghatározóbb.
Ha elfogadom a taglaltakat pszichológiai vonatkozású "betegségnek", akkor a fentiek alapján tudom a gyógymódot. Egyszerűen erről az állomásról el kell indulnom. Mérlegelni, összeszedni a bátorságomat és elindulni. Ennyi a megoldás. Társ kell és kész. Nem a webnaplón, ott van, hipp-hopp kreálok mindig, hanem a valóságban. De merre??? És itt beáll a fagyás. De merre?
Kedves olvasóbarátaim!
Köszönöm, hogy elolvastátok eddigi kórtörténetem! Az egész szöveget tulajdonképpen azért is írtam meg, hogy megosszam veletek ezt a dilemmámat, amelyet oly töményen összefoglal ez az egyetlen "De merre?".
Mostanában változik a webnapló.
A probléma pedig az, hogy én viszont nem változom. Állok egy helyben, és csak morzsolódok, örlődük, hezitálok: De merre?
