Január van, amikor nem kapja meg kijáró pakolását e tépett-nyúzott bőr, a talaj. Nincs hó, nincsen havazás. Hajnal van, azok a percek, amikor a sötétből szürkeség lesz, mert világos ilyenkor úgy nem létezik, mintha soha nem is létezne. Most ébredtem, indulok. Mennyi kávé és forró tea és mennyi dohányárú válik gőzzé, füstté ebben az időben más helyeken - talán ezek gyűlnek hozzá néhány perccel később a sötét éjszakából a tereken felejtett ködhöz, s így születik az az oszolhatatlan szürkeség, amely minden helyet kitölt az utcákon és amely háttere és helykitöltő szerepű anyaga lesz egy újabb hétköznapnak. Nekem egy pohár víz jut, másra nincs szükségem - de igazából talán erre sem. Mégis jót tesz valami visszajelzés a szervezetnek, valami fizikai, hogy tudd, átértél, és ez már az ébrenlét. Amióta elköltöztél, nem jártam a nappaliban, arra gondolok, be is falaztathatnám az ajtaját, hiszen semmi szerepe nincs. Ha le lehetne választani tereket egyszerűen, egy mozdulattal, a ház is az emlékezetemhez volna hasonlatos, szűk és alacsony folyosó kötné össze a nélkülözhetetlen helyeket; a konyhát, ahol kenyér van, a disznósajt és víz, és a mosdót, ahová üríteni járok. Por gyűlik az ágyon, a folyosón alszom. Ha a csempén a falhoz kucorodsz, reggelre a kőpor a nyelvedre tapad, és ez jó, ettől szomjas leszel, és legalább nem felejtesz el inni, nem száradsz ki. Mert élni kell. Azt mondtad, ez az ítélet, ugye? És életfogytiglan.
