"A szerelmi szál. Legyen a nő kitalált nevű, kerítsünk neki mitológiai mélységű nevet, szóval, mondjuk legyen a neve Éva. (…legyen inkább Évi, így meghittebb)"
Ölelem, ölel, állunk. Sötét, homályos keretek, vele álmodok, a nővel.
Már sikerült Évinek elneveznünk. Meghitt. ("Hiányod megfogalmaz" - tényleg csak akkor lehet megérteni, amikor átélem.) Fényes, távoli tömeg a messzeségben, mindenki-mindenki távol. Csak ő, meg én. S egy fehér, megfeszített Krisztus-emlék a háttérben; bocsásd meg nekik, mert nem tudják...
Ölelem, ölel, állunk. Ez az utolsó nászunk nékünk, mosolyt - hát groteszket kérünk.
Ölel Évi - arca, arca nincsen, elmerül megrogyott vállam tövén. Ha nem tarthatnám - elesnék. Kezét ölembe vési, körülzárja, védi, megóvja kitépett szívemet.
És óvom, védem, vállát átfogom - vállalt, választott halál.
Tekintetemmel vér nyomát fedezem fel a távolban, ahol az ég megérinti a földet.
Követem. Hozzám vezet. Tócsa, tenger, vörös. Csontomba beletép, pattanó borda szilánkja.
- Amit adtál, soha nem lehet enyém, amit elvettél tőlem, pusztán az vagyok.
Ölelem, ölel, állunk... - s az idő elpusztul.
Magam is meglepődök olykor azon, amit korábban műveltem itt. Újraolvasva azt hiszem, hogy sok köze van ehhez a Két nővér c. filmnek.
VálaszTörlésAmit ez úton ajánlok tisztességgel. Azoknak, akik nem félnek lelkizni egy kicsit. FIgyelem! NEM az amerikai feldolgozásról van szó, - ezt kéretik elkerülni -, hanem az eredetiről.