2010. április 28., szerda

ezek a viszonyok


ezek a viszonyok mondom a szemébe

18 ártatlan érintetlen

mit ragozzam szent

nézek rá akárha tanár volnék s diákom ő

ezek a viszonyok pedig most fordulnak pontosan

most ő mondja s én hallgatom

most ő nyitja beszédre száját

s nekem szomjaznak kiolthatatlan szomjúsággal

oly hosszan süket füleim

s szavának teremtő erejével feladja nekem leckéül az én hittel terhes életemet


én csak ezt a pár szerettemet fogom

nemde

középiskolás fokon

tanítani

2010. április 24., szombat

:-)

Nem érzitek azt, hogy ez az egész blogolás olyan, mintha csiszolatlan gyémántokat, csiszolatlan gyémántjainkat mutogatnánk egymásnak? Visszaolvasom az előbbit, és azt gondolom: jé, ez lehetne valami zseniális írástett, olyan középiskolai szöveggyűjteménybe, mert irodalomtörténetbe illő. De nem az. :-)

Sok csiszolatlan gyémánt van eltemetve bennem/
Segítsetek, hogy jól megcsiszolódódjanak!

- mondhatnám. Mondom is. :-)
Na, ez például egy olyan válasz, amit megérné jól betárazni azokra a napokra, amikor egyszercsak megkérdik, hogy mégis mire jó a blogírás? Mert olyankor szent meggyőződésem ellenére sem találok hirtelenjében semmi észérvet, csak hebegek-habogok össze-vissza.
De most beelőzök a válasszal:
Ezért jó blogot írni. Mások is segítenek csiszolni gyémántjaim.
Szóval...
... kösz!
Csá!

Öndefiníciók vol, 7.

Most nem vagy itt. - Most vagy hibás.
Most nem lebben a hajad. - Most nem.
Most nem. - Most nem lebben a hajad.
Most csordul a könnyem. - Most vagy távol.
Most sem vagy itt. - Mostmár távol vagy.
Most múlik. - Most nem múlik.
Most. - Most nem múlik.
Most nem vagy itt. - Most vagy hibás.
Soha nem vagy itt. - Örökké hibás vagy.

2010. április 23., péntek

Nevetfelirat


Lám csak! Hexameterbe való eseményeket élünk;
Attika, Róma korába se volt íly hőse a jóknak!
Hol csak jár vala s merre veté véres szeme fényét
Úgy ha akár kínzó dögvész járt volna a tájon
Fekszenek egyre halomba az emberek ottan.
Dőlnek a népek ahol hősünk lézerszeme pásztáz,
Van ki a két keze oltalmába takarja a száját,
S van ki szemét sem bírja ez új héroszra emelni:
Mindenek így, szakadatlan dőlnek a gúnynevetéstől.

2010. április 21., szerda

möbiusuibömöbiusuibömöbiusuiböm.......


Fogalmam sincs, hányszor megbántam már ezt a bölcsészkart.
Minden bizonnyal enélkül is zavarna, hogy nem értem az életet.
De akkor legalább nem ilyen bonyolultan nem érteném, hanem csak egyszerűen nem érteném.
Fontos különbség, nem mindegy!
De tényleg, fogalmam sincs.

2010. április 20., kedd

Szösszenet a póz szőkétől

Ez az iWiW! Besz*rok. Igazából szégyellnem kellene, hogy ilyen ismerőseim is vannak, de ezt a szöveget kénytelen vagyok idelinkelni az üzenőfal nevezetű csodálmányról, amit magam inkább csak siratófalnak nevezek.

"Örülök, hogy hat hónapja finanszírozhattam mindenedet: albi, bérlet, bulik, félrekefélések. Megkérném Gergő ismerőseit, hogy legyenek szívesek leadni az ismerőseik közül!"


Dzsoni! Kíp szmájlin!

2010. április 19., hétfő

folyt.

Ez a magány. A legrosszabb fajta: társas. Ez még tagadja is magát, s tényleg csat te tudod, hogy mégis ő van ott. Ilyen a magány. Szövi cseleit, fondor. Mintha egy női kezet szorítanál, s égetne hidegével. Csaknem negyedszázad óta, s mostanában egyre inkább úgy bújok anyám szoknyája alá, hogy Oidipusz hozzám képest egy kidolgozatlan képregény-karakter. Anyának legalább kötelessége szeretnie - mert, valljuk meg őszintén, magányos vagyok. Szerethetném, ki nem szeret, s szerethet, kit nem szeretek. Rossz ez az egész, nagyon fáj. Az önsajnálat meg csak annyira jó, hogy szégyenérzetet generáljon. Legalább őszinte vagyok, ez is valami. Hinni kéne, hogy szeretni fogok. Gyerünk, mondogasd magadban: szeretni fogok, szeretni fogok szeretnifogokszere...

.... hogy nekieredt kint az eső...
Szerencse, hogy fedett hely a ravatal. Anya szemben áll velem, s a koporsó felett átpillantván homlokát ráncolja. Valószínűleg elfelejtkeztem magamról, mert hangosan motyogni kezdtem, s anya ezt nézte rossz szemmel. (szeretnifogokszeretnifogokszeretni...) Mire megindulunk a koporsóval, eláll az eső.
Utyulu-putyulu akkor kapta a nevét, amikor 88-ba' a keletnémet elvtárs két fiát egy 30 kilométeres úton fogadásból meg akarta tanítani magyarul. Ahogy hallod, egy az egybe'. A két kinder ennyire jutott: szkojkoj verebentyú. Vagy ahogy mi tudjuk, ez a veréb. A két kinder nagyon élvezte, hogy tudja a veréb nevét magyarul. Ezen az úton hazafelé még azt is megtanulták, hogyan hívják tanárukat: Utyulu-putyulu. Mein Gott, hogy derültek ezek a magyar szavakon!
Meghalt Utyulu-putyulu.
A nagybátyám.
A sírhoz érvén megláttuk a gödröt, le, a mélyéig. A sír belső falán meggyűrődött a homok, mintha azt írták volna rá: Zimmer frei. Úgy tetszett, szépen ki volt porszívózva. A koporsóra négy, méteresnél is kétszerte nagyobb izmos veréb seperte szárnyával a homokot. Szárnyukon meg-megcsavarodott a lanyha szél, s azt suttogta: Utyulu-putyulu, Utyulu-putyulu...
Nem az a tragédia, hogy felismerjük a magányt.
A tragédia az, hogy küzdünk ellene, miközben tudjuk, reménytelen.




... - mondja bennem egy gyengébb hang. Holnap talán szebb keretek közé festem a valóságot. De ma ez vagyok. És ez is én vagyok, ne féljetek.

És hogy valami nedves-ezüstös árnyékot vet az életem - régen hozzászoktam már.
Mindig második vagyok. Második a táncban, a munkában, a szégyenben és a dicsőségben,
másodiknak születtem, második vagyok az első szerelemben. És ez még csak nem is fikció, nem önelbeszélés, nem magam-magyarázat, de olybá tűnik: tény.
Mi a magány? Hát az, hogy magamnak teszem fel még ezt a kérdést is, ez a magány, és...

...és csörög az én áldott jó telefonom ---> folytköv

2010. április 13., kedd



under construction mondja az Isten megbocsátván bűneinket
lesznek még jobbak is Ők

2010. április 12., hétfő

Szántódal

Ez is én vagyok, ne féljetek.
Tegnap TV-ből ismeretes, plakátarcos úriember mondta nekem, hogy mostmár Istenre vagyunk bízva.
Eddig is oda voltunk - gondoltam, de szólni még nem mertem, szólni még gyermek a szám.
Aztán mi derült ki!
Hát csudák csudájára az, hogy ma is Istenre vagyunk bízva, és mindig oda leszünk.
Remélem nektek nem újdonság ez. Nekem sem az, csak már hosszú-hosszú ideje süket volt rá szívem, s e nagy zsongó csendben csaknem elfelejtettem.

... most barátaimmal épp a lovakat fogjuk be. Nagy, vas ekéket uszítunk gyommal, s rögökkel terhes szántóföldjeinkre. Jó földbe hulljanak az új vetés magjai. Tavaly vontak be először a fökdmunkákba, fejemen még sok az ifjú-szőke szál, erősödnie kell szakállamnak is. Azóta kevés, rossz termésünk volt, de ettől még idén is be kell vetni a földeket. Sőt, talán éppen ezért. Prüszkölnek, rúgnak, nyerítenek kevés számú lovaink. A tűző Nap máris égeti lucskos, fekete szőrüket. Hamar kiszáradhatnak, ha így isszák magukba a Napot. Mi csendben, egyszerűn lendítjük ostorainkat, a lovak pedig - behúnyván sötét szemeik - nekifeszülnek, megvetik patájukat a süppedős rögön.
Rámarkolok én is az ekére, a szántás férfimunka.
Indulunk.

2010. április 7., szerda

a napnyugtáról, a biztosságról, a melegről

fölzeng a világ bőgik vajúdó fekete bárányanyák
íme fiaim
íme a zárt ajtó
készítsd ujjaid készítsd magad az önmegvallásra
rádég a gyóntatószék
apokalipszis és feltámadás: valóság és álom
a kettő egy
a kettő egyben én vagyok
a nemjóság bűn
a nembűn nem jóság
az én az én az
ÉN VAGYOK NE FÉLJETEK

2010. április 1., csütörtök

Levél a Meruláról

k. és én ugyanabba fogunk belehalni - csak ennyi állt abban az üzenetben, melyet ma tűzött gallérom mögé a merulai postamadár. Heves érzemények lobbantak fel bennem, bár arcom éppen olyan szenvtelen volt, mint amilyen szenvtelen minden esetben, amikor érzeményeim vannak. Gyors kérdések sora.
Miben?
...mikor-hol?
....egyszerre?
Ezek az ismert gyors, felületes, részvéttelen kérdések.
Aztán, ha törődsz magaddal, ha legalább magadhoz őszinte tudsz lenni, ami mellesleg emberi létünk és nemlétünk egyik legforróbb tűfoka, végül rákérdezel a lényegre is. Igazából nem érdekel, ki az a k. Esetleg annyiban, hogy tudjam, nekem mi közöm van hozzá, hiszen a lényegi kérdés azért mégiscsak az, hogy ki vagyok én....

...mindez a madár egyetlen szempillantása alatt játszódott le bennem. Közben ránéztem, hisz okosan és nyugodtan pihent a vállamon. Összenéztünk, s a szempillantás törtrésze alatt tudtuk, minek kell következnie. Ahogyan állok a szakadt járdán a bármilyen időben, s a merulai madár szemébe nézek, mikor a vállamon ül - ez az én paradicsomom. Ez egy szelet mennyország, olyan érzés, mintha életed összes nyugalmát egyetlen pillanatban zúdítanák rád. A madár retinájában nemcsak a mennyország fényét pillanthatod meg, de az illatát is érzed, selymes lágy-melegét. És mindeme káprázat ellenére soha senki nem várja a madarat, mert tudják, mit jelent jötte. Jártam a Merulán, valamiben ismerem az ottaniakat. Ez a gyönyörű aranycsőrű fekete madár valahol ott lapul az összes merulai rejtelmek legalján. Ha tudod a merulaiak életét, érted, hogy a madár nélkül nem is léteznének merulaiak, egyáltalában nem is létezne a Merula. Senki nem kívánja, hogy a madár a vállára szálljon. Túl kockázatos. A merulaiak hite szerint a madár mindenkit csak egyszer látogat meg, s üzenetével megváltoztathatja az illető életét. Ám sem az üzenetet kiszámítani nem lehet, sem az árát, ami éppen a probléma. A merulai madár roppant árat kér üzenetéért...
Abban a pillanatban, mikor összenéztünk, talán ezért is voltam nyugodt: mivel nem tudom, ki vagyok, bármimet elviheti. És megértettem tekintetéből, okos nemes fejbiccentéséből. Az ár valahol indokolt volt. Mivel két ember életére, s halálára nyertem rálátást, nem tehettem ezentúl csak a fél szemem világával. Szánt a madár, sajnált, együtt érzett. Szeretett. Kezemben a levéllel álltam higgadtan, s rezzenéstelen arccal tűrtem, amint nemes aranycsőrével kivájja bal szemem. Ha az ember elveszíti a szeme világát, az nem egyik percről a másikra történik. Látás és nemlátás között szinte megáll az idő, s e két pólus közé odaékelődik egy régi emlék, egy néhai szerelmes sóhaja, egy bűn, ami nem nyerhet feloldozást, egy mosoly, amely járt volna neked, vagy a szétbomló gőz, ahogyan a csésze forró tea reggel a teraszon öngyilkos módjára megpróbálja felolvasztani, a város januári telét. E két pólus közé odaékelődik egy gyermekkor, egy emberélet, s talán az egész emberiség története. Látás és nemlátás között ezer év telhet el, tulajdonképpen Merulai jegyzeteim nem mások, minthogy magam elé tárom a Merulával történő megismerkedésem képeit, úgy amint azalatt a néhány pillanat alatt lejátszódtak bennem, míg a merulai madár kitépte bal szemem.
Nem sok az ár. Az üzenet valóban megváltoztatta az életem, s visszagondolva, rendíthetetlenül hiszem, hogy az ember szeme világa a legkevesebb, amit feláldozna azért, hogy végre lássa azt, amiért annyit szenvedett, hogy végre meglássa életének okát, értelmét és célját, hogy végre lássa: önmagát.