2017. április 12., szerda

A fiú a teraszon teázott. Te sem hiszed el, mit történt vele!

Kicsi fülem van, ha a teáscsészére hajolok vele, belefér. Hallgatom, milyen meleg.
Volt idő, amikor nem értettem, és panaszkodtam is anyának, hová tűnt a kagylóból a tenger zúgása - vagy tizenöt év is eltelhetett azóta -, de most újra megtaláltam. Itt van a teáscsészémben. Ha anya itt lenne, eldicsekednék neki felfedezésemmel. A másik fülem az égnek mered, istenke épp belelát a mennyországból. Nem lehet szép látvány amúgy, épp valami olyasmivel van telekiabálva, hogy mintegy négyszáznegyvennégy ember vonult ki valamilyen békemenet részeként, hogy a miniszterelnök asszony kérésére megvédjék az egyetemet, amit Amerika el akar tőlünk költöztetni Oroszországba, mert nem elég drága a rezsim. Bocsánat, istenke, hogy ilyen mocskos a fülem! - gondolom mintegy imádságosan, mert hiába próbálom egyre többet mások tekintetében füröszteni az arcom, úgy értem, az emberekében, a fülem rendre összemocskolódik a kusza hangokkal. (Vajon fáj megsüketülni?)

Egyébként, ahogy a fülemmel a csészére hajolok, az üres fecskefészek esik a tekintetembe. Nagyon várom vissza a molnárfecskéimet, és igen, nagyon megnyugtató így beszélni róluk, mintha birtokolnám őket. Arra gondolok, vajon szuperhallásuk van-e, és ha igen, hol lesz az a pont, amikor a visszaútjuk során meg fogják hallani a tengert, ami itt zúg a teáscsészémben. A fecskék jóságosak és megbízhatóak. Kicsit minden tavasszal befurakodik a gondolat, el kell-e idén költöznöm, mert már évekkel ezelőtt megfogadtam, ha a fecskéim egyszer nem jönnek vissza, én is elmegyek. Pedig milyen jó helyük van itt! Hiába a város közepe, a kívánatos és nemkívánatos növényekkel dús téren megannyi finom csemege terem a számukra. Szeretnek itt. Olykor, ha elég ideig ülök a teraszon, kiülnek a fészek szélére. Ilyenkor, ha jobbra kapják a fejüket, engem méregethetnek, ha balra, kémlelhetik a teret, a járókelőket, és a rendszeres időközönként elhaladó szép villamosok csúnya tetejét. Valahányszor új vendég jön hozzám, és kimegyünk a teraszra, mindig elborzad, eddig fogalma sem volt arról, hogy ezeknek a csillogó villamosoknak ilyen borzasztóan csúnya és koszos a tetejük. Ez például a senkinek sem a hibája, mondanám anyának, a villamosok teteje ugyanis rendeltetés szerint csúnya, nem mindent mérnek szépségben. Amikor kicsi voltam, bármi rossz került szóba, mindig az volt az első kérdés, kinek a hibája? Nem tudom, mindenütt így ment-e akkoriban a rendszerváltó Magyarországon, de mint városra származott, valahányszor elcsípem ezt a kérdést az utcai zajokban, nem tudok nem arra gondolni, hogy a kérdés föltevője csakis földim lehet. Nálunk mindig el kellett mondani, kinek a hibája. Ha az enyém volt, ha a bátyámé, ha valaki másé, vagy ha magunk sem tudtuk kié, az sem számított, a hibást mindig meg kellett nevezni! Szerencsére - és nem tudom egyébként, pontosan mikor is történt, hogy egyáltalán egyik pillanatról a másikra-e, vagy hosszan és észrevétlenül, mintegy az évek hátterében meghúzódva - mostanra kinőttem a kérdést, és szinte soha nem teszem már fel.

Szóval az üres fecskefészek, és a ha-itt-lennének fecskéim tekintete. Érdekes, ha tehát balra néznek a fecskék, nemhogy a teret látják, de egyenesen a Petőfi-szobrot, amely viszont, mintegy cserébe, épp rájuk mutat. (Elképzelem, ahogyan Petőfi Sándor szobra nem csak akkor mutat a fecskéimre, amikor azok a fészkük szélén ülnek, hanem minden más esetben is. Ez a gondolat pedig megnyugvással tölt el, mert így valahányszor a fecskéim holléte érdekel, elég csupán a szoborra tekintenem, követnem az ujját, és máris tudni fogom, éppen merre vannak a madárkáim. Csudálatos dolog volna ez, hiszen mindig tudnám, ha a fecskéim már közelednek.)

Kicsit elakadtam. Tulajdonképpen csak azt akartam írni, hogy egészen közelről, csaknem ráhelyezve a fülem, mintha hangja lenne a meleg teának. Mintha hallani lehetne, ahogyan hűl. És ha kihűlt, vajon elnémul? Vajon szürke lappá homályosodik-e olyan visszavonhatatlansággal, ahogyan a gyermekkor is. Mert ha már csak a másik fülem marad, benne a szűnni nem akaró mocsokkal, inkább vissza se jöjjenek a fecskéim, istenke biztosan elnézi nekem. Megiszom a teát, talán még időben. Magamba zárom vele a tenger zúgását, vajon anya hogy van most? ugye ő is hallja?, felállok a rattan kanapéról, a korláthoz megyek, és rezzenéstelen arccal kémlelem a horizontot. Petőfi sem mozdul. Rám mutat. Még nem jönnek. Eszembe jut, hogy három emelet valószínűleg nem elég magas. Áll, úgy múlik az idő.

Mint említettem, kicsit elakadtam. Kapkodva megmosakszom, csak a fülem suvickolásával vagyok alapos. Indulni kell.





2016. október 19., szerda

Vannak szerelmek

azonfelül vannak szerelmek
mézzel karcosan negédes méreggel
életre sebzők amelyeket anyajegyként
hordunk most már mindenkor és hunyorogva
lessük kutatjuk olykor ha derült égből
belénk hasít hogy nőtt-e valamit esetleg
összébb húzódott de hogy ott vannak és nem
múlnak el az olyan biztos mint anyánk hangja
vagy egy sötét isten gyáva haragja
ha szúr orozva lopva sűrű félhomályból
vannak szerelmek amelyek egymásra
íródnak úgy járnak át mint a tinta amely
üres papírcsomóra borul és szívja csak
szívja át magát egyikből a másikba
megállíthatatlanul teljesen
véresre kapart fekélyes bőr a háton
ezek a szerelmek levehetetlen
hátizsákok és csak lerogyunk a porba
és újra felegyenesedünk mantrázva
mintha meg sem történt volna
mintha meg sem történt volna
azért csak vannak szerelmek
elviselhetetlenül nehéz velük menni
s bámulni bambán előre hátra
és minden lépés minden perc szétesik
miattuk egy összefűzetlen láncba
és százszor eltörik felettük az életfa-
pálca és felgyúl a láthatáron egy néhai
élet csábosan áruló haláltánca
nem kapargatni koszos körmeinkkel
az édes bizsergést túl nehéz teher
és újra fölserken pirosan az egy
szerelem amely ezer meg ezer
vannak szerelmek mézzel
karcosan negédes méreggel
életre sebzők amelyeket anyajegyként
hordunk most már mindenkor
elviselhetetlenül nehéz velük menni

de nélkülük nem lehet

2016. augusztus 22., hétfő

Levéltet



Fent, az ablakpárkányon
napozik a virágom,
zöld agglegénypálma ő,
ha indulok, int; adieu!

Van egy lakója neki,
asszem ő sem szereti.
Kitalálni nem nagy tett,
ő bizony a levéltet !

Zöld a színe, nem látod,
rágcsálja a virágot,
s ha a virág ledobja,
ráesik a lapomra.

S jajj, a lapom fából van,
szóval félek álmomban,
hogy újra ott a levéltet,
s azt eszi meg ebédnek!

Nem látja a kis béna,
hogy nem étlap, ez poéma?!
Akár betűlevesbe,
belerág a versembe!

Mi tehetek? Bambán nézek;
fognyomos lett a költészet!
El-eltűnik egy-egy betű,
megrágta a levéltetű!

Tollmanó

Új lakóm van, a tollmanó,
nesze csak ritkán hallható.
Bújik az asztal és ágy alatt,
folyton elrejti a tollamat.

Nincs a lakásban egy toll sehol,
Ámulok-bámulok, ejnye, no',
ha nem viszi el, csak a kékeket,
írjak hát színes képverseket?

Nem éppen barát a tollmanó,
jól nyakon csípni de volna jó!
Összekötném a két kezét,
Kipeckelném a kis szemét.

Nézze, csak nézze, hogy írok,
És írnék addig, amíg bírok!
Büntetném bosszantó versekkel,
hogy nincs jobb, például ilyennel.

De - fürkészem - sehol sincs tollmanó,
és ez felettébb, felettébb bosszantó!
Orozva vigyázom laptopom,
Szúrós hang sziszegi: "ellopom".

Nem érnék még a vers végére,
De merülök, és nem hagy békébe':
Hová is tettem a töltőmet...?
... nehéz a dolga a tollmanós költőnek!

2016. augusztus 12., péntek

Mosogatás közben

Fontos volna, hogy itt legyél mosogatás közben,
amikor váratlanul megvágom magam egy szilánkkal.
Megtartanád kezem fejét alulról, és fel-
fognád kezed kelyhében vékony csíkban, kecsesen,
méltóságosan alácsorduló véreim.
Áldozat lenne tenyered oltárán az enyém,
fölajánlanám magam, és áldott volna véremnek
minden cseppje, mely bőrödhöz tapad.
Szavak nélkül, tekintettelenül és süketen,
 - érzékszerv mit sem ér -,
a létezésemmel adnék hálát
valameddig csak lehet.

Amíg a sorban állok a benzinkúton, és este,
amikor a péknél kenyeret veszek.
Amikor csilingel a mikró, vagy amikor a sötétítőt
visszahúzom, és a testemre sötétet engedek.
Ha megvágom, vagy ha nem vágom meg magam
mosogatás közben. Fontos volna, hogy itt legyél.

2016. július 15., péntek

Egy termelési legény búcsúja



- Elhunyt Esterházy Péter
személytelen búcsú

Amikor nőni kezdtem, egyre közelebb kerültek a könyvespolc magasabban fekvő, érettebb gyümölcsei. A kezembe akadtál. Miután a téeszben dolgozott, azt hittem, a Termelési-regény valami munkakönyv lehet, amibe az éves adatokat viszi fel apám. Amolyan munkahelyi napló. De aztán a te nevedet láttam meg rajta. 7-8 évesen csak arra tudtam gondolni, hogy dolgozik a téeszben valami gróf, aki jóságos a földműves parasztokkal, és szolidaritásból ő is ír ilyet. Mert minek az y? Akkor elolvasom! – gondoltam. De nagy marhaság volt az egész!

Le is tettem szaporán, el is felejtettelek jó 10 évre. Amikor a Debreceni Egyetem magyar szakán újra a kezembe akadtál, már kicsit én is érettebb voltam a magasabban fekvő részemen.  Vidéki fiúként azzal a harmatgyenge szóviccel rémisztgettem az universitas szellemét, hogy én amolyan termelési legény vagyok. Írhatnám, hogy ez az egész csak amolyan kis magyar pornográfia, de máris érzem a megannyi áthallással terhes búcsúszövegek izzadságszagát, és elmegy tőle a kedvem.

Mert én igazából egyszerűen szeretnék búcsúzni, s ha szabad, ha nem sértő, kissé személyesen. Ez a személyesség pedig megköveteli az őszinteséget, hát, Petikém, hadd mondjam el azt is, sosem voltál a kedvencem. Az irodalmi hatalmasok ezt olvasván legyintenek, s azt gondolják, persze, hogyan is érthette volna meg ez a vidéki, egyetemre éppen csak beszédülő srác a nagy Esterházyt? Ahonnan ő jön – gondolják rólam – azoknak Petőfi való, nem az intertextualitás!

És ez a három sor példázat. Épp kapóra jön ahhoz, hogy a műfaji elvárásnak megfelelvén elhelyezzem az életműved a magyar irodalom történetének nagykönyvében, ahol tegnap zárták le a rád kiosztott lapokat.  (Apropó, nyugodj békében!) Az 1950-ben született Esterházy Péter ugyanis a magyar posztmodern irodalom zászlóshajója volt, megosztó hatású, de mindenképpen korszakos jelentőségű, egyedül álló és megismételhetetlen alkotó, aki…  - ahh, Petikém! Hagyjuk meg ezeket a merev mondatokat későbbre, hitelesebb tollaknak.

Emlékszel, a Termelési-regény végén azt kérted tőlem – a Kedves Olvasótól -, hogy írjam meg neked a Magvető címére egy levélben, milyen munkához kaptam kedvet könyved olvasása közben?  Hadd pótoljam most mulasztásomat, kérlek. Tudnod kell, ahogyan fent már rámutattam, hogy elsőre semmihez sem volt kedvem, hiszen el sem jutottam a végére, mert éretlen voltam, gyermek és gyermeteg. De tudnod kell azt is, hogy amikor másodjára olvastalak, azért mégis történt valami. Megerősödtem magunkban. Az irodalomban és bennem. A kettőnk viszonyában. Neked köszönhetően. És most már le kell írnom ezt is: szeretlek. És, ha meg is haltál, ez mégsem kerül múlt időbe.

Azt hiszem, fogom majd a Termelési-regényedet, az én szeretett Termelési-regényemet, és a hátsó lapjára – amolyan munkahelyi naplóként – felvezetem az említésre méltó írásaimat évszámokkal, jó sok helyet hagyva az eljövendő idők számára.  Nem biztos, hogy nélküled is így alakult volna.
Ha a világegyetem igazságos, jut még időnk valamilyen dimenzióban a legfontosabbakra; hiszem, hogy fogunk majd együtt meccset nézni és sört meg kisfröccsöt inni. Meg olvasni. Meg írni.

Ha a világegyetem igazságos.

És persze, ha neked sem lesz ellenedre. 

Tulajdonképpen ez az egész élet és irodalom egy nagy HA. 

Márpedig „Ha, akkor az véletlen.”

(Könnyítsük meg a Kedves Olvasó dolgát, és áruljuk el, ez a Termelési-regény első mondata.)

De tényleg véletlen, Petikém? 

Csakugyan véletlen?

KISSS!

Debrecen, 2016. július 15.