2017. december 3., vasárnap

Balatonzárszó



Érvénytelen, ha a száj magyarul szól. Ma már,
utánad egész nyelvünk egyetlen reminiszcencia.
Egy nyelv keresztútján
magad voltál az áldozathozatal, vagy és leszel
a magjába űzve visszahajtogatott
korintusi levél: nem maradt hit és nem maradt remény
sem; a te nyelved a magyarok újabb Újszövetsége,
Szent Bibliánk vagy, hol nem maradt más,
csak a legfontosabb: a szeretet.
Mert ezen kívül csak ebek vagyunk,
kivert- hűtlenek, gyermekké tettek,
így is, úgy is kiterítettek,
árvák (mindnyájunk anyja lett mama),
és, látod, nem írható egy sor sem tenélküled.
Ha irgalomért tekintenénk fel,
elzárja tőlünk a megváltó eget a padlás.
Utánad minden rólad szól;
te mondtad ki, akik vagyunk.
Csak nézünk a tükörbe, s annyi maradt,
hogy próbáljuk másban mosni.
Befelé, ha beszélünk. És olyankor vonatfütty
minden magyar nyelven vett levegő.
Milyen elhagyatott ez örök télen,
úgy értem, a létezésben
a lelkünk, a Balaton.
S mi csak lessük e lélek-tájképen,
a hideg, fehér ködfalat, hogy a kép,
az értelem és a létezés keretein túl
az a sínpár valahol vérzőn összeér.
Egy nyelv utolsó kimondott szava vagy.
Egy létezés végére szabott zárszó,
amelyet - bár nincs beszéd utánad -,
elviselhetetlen hangerővel mi mégis
szünet nélkül ordítunk veled.
Hallod, ugye, te is?
Ha megsüketülünk benne veled,
akkor is hallani fogjuk.
Ez az egy és utolsó
fehér és európai szó - a csend.

2017. szeptember 1., péntek

Kiiktatható

Feltűnt a környéken egy biciklis lány, s hogy feltehetően nem ejtünk szót más ilyenről, célszerű tehát, ha a biciklis lánynak nevezzük. Időközönként elhajt a terasz alatt, nagy a forgalom, belvárosban lakom. Egyetlen egy, egyébként lényegtelen tulajdonsága mellett, tudniillik, hogy átlagosan csúnya, van egy rendkívül különös dolga, kedélyesen köszön - mindenkinek. Mindig ugyanabban a tempóban hajtja kerékpárját, és hol jobbra, hol balra, ahol csak embert lát, biccent, szemekbe néz, és jó napot kíván, szervusszal köszön. Olyan természetesség rejlik hangjában, akárha százfős falu lakói volnánk, mintha mindenki ismerne mindenkit e városi százezrek között. Kedves, derűs, s hogy ez utcai, normális emberek nem köszönnek vissza neki, azt zavartalanul nyugtázza, s úgy hajt tovább és köszön a következő szembe jövőnek is, mintha csak más dolga sem volna az életében, mint mindennemű feltétel nélkül osztogatni a tiszta lapokat. Mindenki a nulláról indul – gondolhatnánk, de nem, az ő szemében mindenki egyről indul, hiszen amit annyira megszokott dolog restellni 2017-ben, ő magától értetődően megteszi; az első lépést. A biciklis lány hamar az életem részévé vált, alkalom adtán, ha napokig nem tűnik fel, eltűnődöm, aggódni szoktam érte, nem esett tán baja. A halál olyan, hogy van egy festmény, csoportkép emberekkel, s először csak az egyikük sétál ki a keretből, majd egy lényegtelen, súlytalan sorrendben mindahányan, míg végül ott marad az üres háttér, ami csendben önmagává tisztul, rendeződik; ez egy konyha, az állóság, elaggó gyümölcsökkel a középi asztalon, ahol barnuló levelű, őszi virágokkal a bordó terítőn. A halál csendélet, amely szakadatlan azt mutatja, ami már nincs ott. 

Néhány napja a tengerben fürödtem. Megcélzod a végtelen víz közepét, kiméred a horizonton, és elindulsz felé. Karcsapás a karcsapás után, elhagyod a naiv turistákat, az önfeledt strandolókat, később a néhány sportolót. Lassul az idő, távolodik a part, idővel úgy tűnik, már a Nap van közelebb. Egyedül vagy, és menthetetlenül. Felfekszel a vízre, kiszolgáltatott vagy, sodródsz. Valamerre, mindegy is. Úgy tűnhet, most felmérhető a létezés súlya, amelyre egyébiránt még nem találtak műszert. Amikor úszni tanultál és nem ért le a lábad az egyötvenben, ugyanolyan halálos veszély fenyegetett, mint most, amikor száz méteres mélység ölel keblére. Tíz centiméter és száz méter, mindkettő egyazon halál mértékegysége. Nem úgy, ahogy az élettel, halál és halál között nincs különbség, egyenlőek, hiábavaló a félelem. Úgy értem, benne van, hogy meghalsz, és akkor legalább ne a félelemre pazarold a hátralévő időt, bármennyi is legyen az. Ha csak fekszel a vízen, eltűnődhetsz, becsukott szemmel érdemesebb-e. Ha ezt választod, és fülelsz, hallod a tenger légzését, a hullámokat. Egy csenddel mélyebben a sajátodat, amely a szívveréseddel mosódik össze. Elgondolkodsz azon, hogy ezektől élsz, és hogy milyen következménnyel jár ezek kiiktathatósága. A létezés paradox játéka, hogy épp erre a végtelen közegre van szükségünk ahhoz, meghallani, mi van belül. Még egy csenddel beljebb nem hallasz már semmit. Elgondolkodsz, élsz-e még egyáltalán, vagy ez már a halál. Elgondolkodsz, nem lényegtelen-e a válasz, s ha nem az, miért éri meg. A szeretteidre gondolsz, ciki lenne fájdalmat okozni nekik, és igazságtalan volna, hogy az ember csak mások miatt ne legyen gyáva. Egy pici medúza akad az ujjaid közé, s ebben a szituációban is képes vagy megrémülni, elrántod a kezed, vajon mérgező-e. Mintha nem lenne mindegy. Végül is nem az; hiába akarod szeretni, az utolsó pillanatig féled a halált, ezzel pedig közönséges vagy. Ha másért nem is, dacból el akarsz engedni mindent, mint akik meditálni meg jógázni járnak: a profik, akik alfába mennek, de nem tudsz, bevillan egy gondolat. Eszedbe jut, ha te nem fogsz, ki köszön majd vissza a biciklis lánynak, aki átlagosan csúnya, és aki a teljes utcai közvélemény szerint bolond, mert nulla egyről indít. Hasra fordulsz. Még látszik a part.


2017. április 12., szerda

A fiú a teraszon teázott. Te sem hiszed el, mit történt vele!

Kicsi fülem van, ha a teáscsészére hajolok vele, belefér. Hallgatom, milyen meleg.
Volt idő, amikor nem értettem, és panaszkodtam is anyának, hová tűnt a kagylóból a tenger zúgása - vagy tizenöt év is eltelhetett azóta -, de most újra megtaláltam. Itt van a teáscsészémben. Ha anya itt lenne, eldicsekednék neki felfedezésemmel. A másik fülem az égnek mered, istenke épp belelát a mennyországból. Nem lehet szép látvány amúgy, épp valami olyasmivel van telekiabálva, hogy mintegy négyszáznegyvennégy ember vonult ki valamilyen békemenet részeként, hogy a miniszterelnök asszony kérésére megvédjék az egyetemet, amit Amerika el akar tőlünk költöztetni Oroszországba, mert nem elég drága a rezsim. Bocsánat, istenke, hogy ilyen mocskos a fülem! - gondolom mintegy imádságosan, mert hiába próbálom egyre többet mások tekintetében füröszteni az arcom, úgy értem, az emberekében, a fülem rendre összemocskolódik a kusza hangokkal. (Vajon fáj megsüketülni?)

Egyébként, ahogy a fülemmel a csészére hajolok, az üres fecskefészek esik a tekintetembe. Nagyon várom vissza a molnárfecskéimet, és igen, nagyon megnyugtató így beszélni róluk, mintha birtokolnám őket. Arra gondolok, vajon szuperhallásuk van-e, és ha igen, hol lesz az a pont, amikor a visszaútjuk során meg fogják hallani a tengert, ami itt zúg a teáscsészémben. A fecskék jóságosak és megbízhatóak. Kicsit minden tavasszal befurakodik a gondolat, el kell-e idén költöznöm, mert már évekkel ezelőtt megfogadtam, ha a fecskéim egyszer nem jönnek vissza, én is elmegyek. Pedig milyen jó helyük van itt! Hiába a város közepe, a kívánatos és nemkívánatos növényekkel dús téren megannyi finom csemege terem a számukra. Szeretnek itt. Olykor, ha elég ideig ülök a teraszon, kiülnek a fészek szélére. Ilyenkor, ha jobbra kapják a fejüket, engem méregethetnek, ha balra, kémlelhetik a teret, a járókelőket, és a rendszeres időközönként elhaladó szép villamosok csúnya tetejét. Valahányszor új vendég jön hozzám, és kimegyünk a teraszra, mindig elborzad, eddig fogalma sem volt arról, hogy ezeknek a csillogó villamosoknak ilyen borzasztóan csúnya és koszos a tetejük. Ez például a senkinek sem a hibája, mondanám anyának, a villamosok teteje ugyanis rendeltetés szerint csúnya, nem mindent mérnek szépségben. Amikor kicsi voltam, bármi rossz került szóba, mindig az volt az első kérdés, kinek a hibája? Nem tudom, mindenütt így ment-e akkoriban a rendszerváltó Magyarországon, de mint városra származott, valahányszor elcsípem ezt a kérdést az utcai zajokban, nem tudok nem arra gondolni, hogy a kérdés föltevője csakis földim lehet. Nálunk mindig el kellett mondani, kinek a hibája. Ha az enyém volt, ha a bátyámé, ha valaki másé, vagy ha magunk sem tudtuk kié, az sem számított, a hibást mindig meg kellett nevezni! Szerencsére - és nem tudom egyébként, pontosan mikor is történt, hogy egyáltalán egyik pillanatról a másikra-e, vagy hosszan és észrevétlenül, mintegy az évek hátterében meghúzódva - mostanra kinőttem a kérdést, és szinte soha nem teszem már fel.

Szóval az üres fecskefészek, és a ha-itt-lennének fecskéim tekintete. Érdekes, ha tehát balra néznek a fecskék, nemhogy a teret látják, de egyenesen a Petőfi-szobrot, amely viszont, mintegy cserébe, épp rájuk mutat. (Elképzelem, ahogyan Petőfi Sándor szobra nem csak akkor mutat a fecskéimre, amikor azok a fészkük szélén ülnek, hanem minden más esetben is. Ez a gondolat pedig megnyugvással tölt el, mert így valahányszor a fecskéim holléte érdekel, elég csupán a szoborra tekintenem, követnem az ujját, és máris tudni fogom, éppen merre vannak a madárkáim. Csudálatos dolog volna ez, hiszen mindig tudnám, ha a fecskéim már közelednek.)

Kicsit elakadtam. Tulajdonképpen csak azt akartam írni, hogy egészen közelről, csaknem ráhelyezve a fülem, mintha hangja lenne a meleg teának. Mintha hallani lehetne, ahogyan hűl. És ha kihűlt, vajon elnémul? Vajon szürke lappá homályosodik-e olyan visszavonhatatlansággal, ahogyan a gyermekkor is. Mert ha már csak a másik fülem marad, benne a szűnni nem akaró mocsokkal, inkább vissza se jöjjenek a fecskéim, istenke biztosan elnézi nekem. Megiszom a teát, talán még időben. Magamba zárom vele a tenger zúgását, vajon anya hogy van most? ugye ő is hallja?, felállok a rattan kanapéról, a korláthoz megyek, és rezzenéstelen arccal kémlelem a horizontot. Petőfi sem mozdul. Rám mutat. Még nem jönnek. Eszembe jut, hogy három emelet valószínűleg nem elég magas. Áll, úgy múlik az idő.

Mint említettem, kicsit elakadtam. Kapkodva megmosakszom, csak a fülem suvickolásával vagyok alapos. Indulni kell.





2016. október 19., szerda

Vannak szerelmek

azonfelül vannak szerelmek
mézzel karcosan negédes méreggel
életre sebzők amelyeket anyajegyként
hordunk most már mindenkor és hunyorogva
lessük kutatjuk olykor ha derült égből
belénk hasít hogy nőtt-e valamit esetleg
összébb húzódott de hogy ott vannak és nem
múlnak el az olyan biztos mint anyánk hangja
vagy egy sötét isten gyáva haragja
ha szúr orozva lopva sűrű félhomályból
vannak szerelmek amelyek egymásra
íródnak úgy járnak át mint a tinta amely
üres papírcsomóra borul és szívja csak
szívja át magát egyikből a másikba
megállíthatatlanul teljesen
véresre kapart fekélyes bőr a háton
ezek a szerelmek levehetetlen
hátizsákok és csak lerogyunk a porba
és újra felegyenesedünk mantrázva
mintha meg sem történt volna
mintha meg sem történt volna
azért csak vannak szerelmek
elviselhetetlenül nehéz velük menni
s bámulni bambán előre hátra
és minden lépés minden perc szétesik
miattuk egy összefűzetlen láncba
és százszor eltörik felettük az életfa-
pálca és felgyúl a láthatáron egy néhai
élet csábosan áruló haláltánca
nem kapargatni koszos körmeinkkel
az édes bizsergést túl nehéz teher
és újra fölserken pirosan az egy
szerelem amely ezer meg ezer
vannak szerelmek mézzel
karcosan negédes méreggel
életre sebzők amelyeket anyajegyként
hordunk most már mindenkor
elviselhetetlenül nehéz velük menni

de nélkülük nem lehet

2016. augusztus 22., hétfő

Levéltet



Fent, az ablakpárkányon
napozik a virágom,
zöld agglegénypálma ő,
ha indulok, int; adieu!

Van egy lakója neki,
asszem ő sem szereti.
Kitalálni nem nagy tett,
ő bizony a levéltet !

Zöld a színe, nem látod,
rágcsálja a virágot,
s ha a virág ledobja,
ráesik a lapomra.

S jajj, a lapom fából van,
szóval félek álmomban,
hogy újra ott a levéltet,
s azt eszi meg ebédnek!

Nem látja a kis béna,
hogy nem étlap, ez poéma?!
Akár betűlevesbe,
belerág a versembe!

Mi tehetek? Bambán nézek;
fognyomos lett a költészet!
El-eltűnik egy-egy betű,
megrágta a levéltetű!

Tollmanó

Új lakóm van, a tollmanó,
nesze csak ritkán hallható.
Bújik az asztal és ágy alatt,
folyton elrejti a tollamat.

Nincs a lakásban egy toll sehol,
Ámulok-bámulok, ejnye, no',
ha nem viszi el, csak a kékeket,
írjak hát színes képverseket?

Nem éppen barát a tollmanó,
jól nyakon csípni de volna jó!
Összekötném a két kezét,
Kipeckelném a kis szemét.

Nézze, csak nézze, hogy írok,
És írnék addig, amíg bírok!
Büntetném bosszantó versekkel,
hogy nincs jobb, például ilyennel.

De - fürkészem - sehol sincs tollmanó,
és ez felettébb, felettébb bosszantó!
Orozva vigyázom laptopom,
Szúrós hang sziszegi: "ellopom".

Nem érnék még a vers végére,
De merülök, és nem hagy békébe':
Hová is tettem a töltőmet...?
... nehéz a dolga a tollmanós költőnek!

2016. augusztus 12., péntek

Mosogatás közben

Fontos volna, hogy itt legyél mosogatás közben,
amikor váratlanul megvágom magam egy szilánkkal.
Megtartanád kezem fejét alulról, és fel-
fognád kezed kelyhében vékony csíkban, kecsesen,
méltóságosan alácsorduló véreim.
Áldozat lenne tenyered oltárán az enyém,
fölajánlanám magam, és áldott volna véremnek
minden cseppje, mely bőrödhöz tapad.
Szavak nélkül, tekintettelenül és süketen,
 - érzékszerv mit sem ér -,
a létezésemmel adnék hálát
valameddig csak lehet.

Amíg a sorban állok a benzinkúton, és este,
amikor a péknél kenyeret veszek.
Amikor csilingel a mikró, vagy amikor a sötétítőt
visszahúzom, és a testemre sötétet engedek.
Ha megvágom, vagy ha nem vágom meg magam
mosogatás közben. Fontos volna, hogy itt legyél.