2016. július 15., péntek

Egy termelési legény búcsúja



- Elhunyt Esterházy Péter
személytelen búcsú

Amikor nőni kezdtem, egyre közelebb kerültek a könyvespolc magasabban fekvő, érettebb gyümölcsei. A kezembe akadtál. Miután a téeszben dolgozott, azt hittem, a Termelési-regény valami munkakönyv lehet, amibe az éves adatokat viszi fel apám. Amolyan munkahelyi napló. De aztán a te nevedet láttam meg rajta. 7-8 évesen csak arra tudtam gondolni, hogy dolgozik a téeszben valami gróf, aki jóságos a földműves parasztokkal, és szolidaritásból ő is ír ilyet. Mert minek az y? Akkor elolvasom! – gondoltam. De nagy marhaság volt az egész!

Le is tettem szaporán, el is felejtettelek jó 10 évre. Amikor a Debreceni Egyetem magyar szakán újra a kezembe akadtál, már kicsit én is érettebb voltam a magasabban fekvő részemen.  Vidéki fiúként azzal a harmatgyenge szóviccel rémisztgettem az universitas szellemét, hogy én amolyan termelési legény vagyok. Írhatnám, hogy ez az egész csak amolyan kis magyar pornográfia, de máris érzem a megannyi áthallással terhes búcsúszövegek izzadságszagát, és elmegy tőle a kedvem.

Mert én igazából egyszerűen szeretnék búcsúzni, s ha szabad, ha nem sértő, kissé személyesen. Ez a személyesség pedig megköveteli az őszinteséget, hát, Petikém, hadd mondjam el azt is, sosem voltál a kedvencem. Az irodalmi hatalmasok ezt olvasván legyintenek, s azt gondolják, persze, hogyan is érthette volna meg ez a vidéki, egyetemre éppen csak beszédülő srác a nagy Esterházyt? Ahonnan ő jön – gondolják rólam – azoknak Petőfi való, nem az intertextualitás!

És ez a három sor példázat. Épp kapóra jön ahhoz, hogy a műfaji elvárásnak megfelelvén elhelyezzem az életműved a magyar irodalom történetének nagykönyvében, ahol tegnap zárták le a rád kiosztott lapokat.  (Apropó, nyugodj békében!) Az 1950-ben született Esterházy Péter ugyanis a magyar posztmodern irodalom zászlóshajója volt, megosztó hatású, de mindenképpen korszakos jelentőségű, egyedül álló és megismételhetetlen alkotó, aki…  - ahh, Petikém! Hagyjuk meg ezeket a merev mondatokat későbbre, hitelesebb tollaknak.

Emlékszel, a Termelési-regény végén azt kérted tőlem – a Kedves Olvasótól -, hogy írjam meg neked a Magvető címére egy levélben, milyen munkához kaptam kedvet könyved olvasása közben?  Hadd pótoljam most mulasztásomat, kérlek. Tudnod kell, ahogyan fent már rámutattam, hogy elsőre semmihez sem volt kedvem, hiszen el sem jutottam a végére, mert éretlen voltam, gyermek és gyermeteg. De tudnod kell azt is, hogy amikor másodjára olvastalak, azért mégis történt valami. Megerősödtem magunkban. Az irodalomban és bennem. A kettőnk viszonyában. Neked köszönhetően. És most már le kell írnom ezt is: szeretlek. És, ha meg is haltál, ez mégsem kerül múlt időbe.

Azt hiszem, fogom majd a Termelési-regényedet, az én szeretett Termelési-regényemet, és a hátsó lapjára – amolyan munkahelyi naplóként – felvezetem az említésre méltó írásaimat évszámokkal, jó sok helyet hagyva az eljövendő idők számára.  Nem biztos, hogy nélküled is így alakult volna.
Ha a világegyetem igazságos, jut még időnk valamilyen dimenzióban a legfontosabbakra; hiszem, hogy fogunk majd együtt meccset nézni és sört meg kisfröccsöt inni. Meg olvasni. Meg írni.

Ha a világegyetem igazságos.

És persze, ha neked sem lesz ellenedre. 

Tulajdonképpen ez az egész élet és irodalom egy nagy HA. 

Márpedig „Ha, akkor az véletlen.”

(Könnyítsük meg a Kedves Olvasó dolgát, és áruljuk el, ez a Termelési-regény első mondata.)

De tényleg véletlen, Petikém? 

Csakugyan véletlen?

KISSS!

Debrecen, 2016. július 15.