Merulai jegyzeteimből - 2. kép

Amikor végre megérkeztem a Merulára, elsőnek az én figyelmemet is ezek a szabályosan kialakított legelők ragadták meg, ahogyan a kevés ideérkező ember esetében ez általánosan is így van. Teljesen ésszerű dolog ez voltaképpen, mert mi mást látna az ember, mint ami a szeme előtt van. Ugyanis a Merula nem más, mint egy végtelenül hosszú – tulajdonképpen csak végtelen hosszúnak tűnik, hiszen törvényszerű, hogy valahol vége legyen, és ezt az itteniek és minden ember tudja is, de amit nem lát az ember, mint a Merula végét, az ugyebár nincs is, mert azt viszont hogyan lássa az ember, amit nem lát – hegyoldal. Egy darab, tehát egydarab földet képzelj el, ami szép telt ívvel emelkedik ki valami talajból, és lankás, de azért mégis kivehető íven egyenesen tart, kitartóan emelkedik fölfelé. A Merula ennyi, egyetlen egy végeláthatatlan hegyoldal. Ugyanolyan, mint a világ bárhol másutt, ugyanaz a talaj tartja meg a létet, csak ez itten nem sima és vízszintes, hanem éppen íve van, és felfelé megy, nem tudni hová. Ha merulai kerülne el másabb helyre, és látná, hogy ott a talaj vízszintes, épp úgy - ha nem jobban - csodálkozna ezen, mint a kevés ideérkező ember a Merula ferde talaján.