Egyszeri csendért

EGYIK FEJEZET

Nem érnek körbe a szavak, valami homályos, féltenyérnyi folt mindig kimarad, s ennyi persze máris elég ahhoz, hogy meztelennek érezzem magam. Bebújik, befúrja páncélom alá, s végül belém marja magát a valóság. Nem rejtőzhetek el, csak kapkodok. Különben olyan kétségbeesett az egész, csak beszélek, beszélek, egyre csak beszélek.

... a könyv címe az lesz, "Mondvacsinált". Ennyi, egyszerűen. Azt fogom benne megmutatni, hogy elsőrendű a beszéd, minden ezen alapszik, minden ettől függ. Ezt megcáfolni úgy sem tudod, próbáld csak meg, mondd el, hogy a nyelv nem elég; rögtön falba ütközöl. Minden attól és azáltal van, hogy beszélünk róla. Legtipikusabban a pletyka ilyen, az maga a beszéd. De ilyenek a celebek is. Attól híresek, hogy azt mondjuk róluk. Ha kussolnánk, nem léteznének. Vagy a politikusok. Nem lennének tisztességes, jószándékú emberek, a nép megmentői, ha nem ordítanák ezt róluk az óriásplakátok az utcák zsivajába, vagy a televíziók a nappalikba. De ez csak néhány példa, végső soron minden, de minden így működik. Gondolj bele! Hogyan leszünk például barátok? Hát úgy, hogy azt mondjuk, barátom vagy. Ugyanígy szerelmesek...

... ekkor Dani odalépett és megkérdezte:
- Tudod mi a rosszabb annál, ha egy nő leszar?
- (Bambán nézek, kérdően. Az ilyen kérdéseket mindig csak azért teszik fel, hogy elhangozhasson a válasz. Amit jelen esetben egyébként sem tudok.)
- Ha le se szar!
Elsőre nem érzékelem a különbséget a kettő között, és csak illemből meg a hangzás játéka miatt röhögök, de aztán rátapintok arra az alig érzékelhető mégis vitathatatlanul valóságos jelentéskülönbségre, ami miatt most nagyon komolyan nézek Danira. Tisztelettel, azt hiszem. Ha ugyanis egy nő leszart, azzal már jelet adott. Ha le se szar, akkor nem tudod, mit kezdje vele. Vagy...

... egyébiránt volt ez az Olümposz fesztivál, ami arról kapta a nevét, hogy az istenek hegyének lábánál rendezik meg minden évben, s a legszerencsésebbek - az istenek kiválasztottjai - bepillantást nyerhetnek az istenek világába. Na, elég sok istennővel lehetett itt találkozni. Mármint, ők hitték magukat annak. Dani meg én tudtuk, nagyon is tisztában voltunk azzal, hogy halandók vagyunk, ezért igyekeztünk minden dologban ennek megfelelően eljárni. Értsd, ha már nem lehet örökké, ezért legalább megpróbáltunk minél töményebben élni. Sikerült is hellyel-közzel, bár bizonyos részletek homályosak... Annyi azonban biztos, néhány istennőnek megmutattuk, hogy ő mégsem az, és akadt egynéhány, akiknek kénytelenek voltunk behódolni. Nehogy már hímsovinizmussal vádoljanak.

Bettinaida, ez a különös szépség rögtön a nevemen szólított. Furcsák is az istennők. Nem érdekelt, honnan tudta. Kézen fogott, és vitt a halandók táncoló tömegébe. Megtisztelve éreztem magam, mégiscsak egy istennővel táncolok. Ettől még Percy Jackson is összefosná magát, pardon. Az ősi zenéről annyit, a helyiek sírós, húros hangszerei egymásba folyatják hangjaikat, s hát ettől megrészegül a lélek. A bortól meg a test. Más nem is kellett. Egy korty talán még a folyó vizéből, hogy magam mögött hagyjam, elfelejtsem, amit nem vihetek tovább... Bettinaida. Micsoda istennő! A forróság, a tűz, amit csókjával szétken a testeden, akár a bor, a rúzs és a vér keveréke... Így jutottam fel aznap éjjel az Olümposzra.

- ... igen, Dani, ott voltam, hidd már el!
- Szerintem meg csak be voltám szopózva. Nem ez lenne az első eset.
- Ugyan már, azzal a csodálatos istennővel voltam, Bet... - na, hogy az istenbe hívják már, nem bír az eszembe jutni.
- Mert csak kitaláltad, ugyanúgy, ahogy a múltkorit...
Na, ekkor igen tágra nyitottam egyébként valóban szűk, csipás szemeimet.
- Mit? Miről beszélsz? Milyen múltkorit?
- Áhh, semmi..., hagyjuk is inkább...
(Olaj a tűzre, senki sem bírja, ha az agyát húzzák. Én sem. Szóval nyekergett még egy darabig, de aztán a következőket mondta.)
- Az elmúlt két évben egyfolytában ugyanarról a nőről sírtál, hogy nem tudsz nélküle élni, meg minden, most meg mi van veled, nemhogy a nevére, de egyáltalán arra sem emlékszel, hogy létezett?!?! Mi van veled?
Furcsa gyanúm támadt... A folyó vize. "hogy magam mögött hagyjam, elfelejtsem, amit nem vihetek tovább." Dani elmondta a részleteket is a lányról, akiért két évig éltem. Egészen alaposan. Hiába akarok én továbblépni, felejteni, ha a körülöttem lévő emberekből, a színekből és a szagokból, a világ minden pórusából úgy lüktet ennek a nőnek a mítosza, mit emlőből az anyatej.

Mára ott tartok, nem vagyok benne biztos létezett-e valaha is az az első, az az életet adó nő, de mivel sokan elmondták már nekem, így kénytelen vagyok elhinni. Egészen furcsa, bizsergető érzés hasít kifelé belőlem, ha erre a mítoszra gondolok, és ilyenkor üldözési mániám támad; mi van akkor, ha csak az agy felejt, de a test nem?! Olyan sokan elmondták már nekem őt, kénytelen vagyok hinni benne. Mondvacsinált. És azzal, hogy én is beszélek róla, éltetem. ITT.

MÁSIK FEJEZET

De sajnos nem érnek körbe a szavak, valami homályos, féltenyérnyi folt mindig kimarad, s ennyi persze máris elég ahhoz, hogy meztelennek érezzem magam. Bebújik, befúrja páncélom alá, s végül belém marja magát a valóság. Nem rejtőzhetek el, csak kapkodok. Különben olyan kétségbeesett az egész, csak beszélek, beszélek, egyre csak beszélek. Mit nem adnék egyszeri csendért.

Egy magány ritmuskái

Szándékosan adtam ízléstelen és idegesítő címet. Így legalább felfigyelsz. Még ha nem is szeretetből. Csak el akarok mondani egy nagyon fontos dolgot. Na? Figyelsz akkor? Szóval új találmányom van, végre megint valami, amiben - ha csak ideig-óráig is, de - kedvemet lelem. Edzés közben főzök. Húzol 2X8-at, és megkavarod a hagymát. Az illat, ami közben a főzőedényből először csak a konyhát tölti meg, idővel bepofátlankodik a szobába is, és a gyakorlatok előrehaladtával egyre izgatóbbá válik. Ha kimész megkavarni, az csak dopping, ha kibírod, hogy nem kóstolsz bele. Ha belenyalsz, elestél, puhány vagy, senki vagy... Megint valami apró cél - tudom, időleges, de legalább van. Még 3x8, még 2x, na már csak 1x8, nyomjad, gyerünk, edzőrúdtól fakanálig, nyomjad legalább még vagy hétszázig... kész, ennyi, biztasd magad kislegény, megérkeztél: hagymásbab. Egyébként gyönyörű ritmusa van a magánynak, meg lehet szokni. Ma kint ültem, népzene szólt a téren. A kora júliusi estén tétovácskán, de mégis úgy döntött, itt időzik még körülöttünk-bennünk a kánikula, bár riogatják, taszítanák a Hal-köz vizei. Sokan, sokan ülünk a téren, emberszag van, mint Camus Pestisében. S úgy is várok, mint az a titokzatos narrátor, akiről nem fogjuk megérteni, hogy mi hiányzik neki, de hogy valami hiányzik az biztos. Nem fogjuk megérteni. Nem fogjuk megérteni, nem érted? Törődj bele! De hiányzik, érted, hiányzik, fogadd el! Lépj tovább... A házak szigorúan vesznek körbe - mi az a circum dederunt? Miért jut most eszembe? -, olyan, mintha szilárd kőéleikkel keresztbe, át- meg átvágnák magukat a belsőmön... Kicsoda...? Ki nincs itt most? És ha nincs itt - hol van...? Egyébként gyönyörű ritmusa van a magánynak, meg lehet szokni. Annyi a gáz vele, ha mégis meguntad, nincs kinek elmondani. Azt hiszem, ezért kezdtem blogot írni. Nagyjából két éve... <=> A hal meg bőségszimbólum. <=> És itt van belőle 1 darab. Ez már az irónia iróniája. Mindenesetre => ezt is baszhatom.

Nem szerkesztett szerelem. Nem szépítve.

Jövünk, amikor Ló épp azt mondja, hogy Necerbedben úgy jegyezzük meg az utcákat, hogy nőkről. Mondom neki, persze, ez itt például a Jerikó. Csúnyán néz, mert ki kell javítania: ez itt az István utca. Shit, mondom neki, pedig tudtam, Ia itt lakott. Ilyenkor mindig múlt időt használsz, majd figyeld meg. Nem azért, mert esetleg elköltözött volna. Az a nő a mai napon is éppen ugyanúgy ott lakik, de te múlt időt használsz. Tudod miért. Mióta élsz te Necerbedben amúgy, kérdi. Hét éve. És ennek az egy utcának tudom a nevét. Ne bassz, tényleg egy nőd volt 7 év alatt ebben a városban? Egy. És sétálunk tovább csendben. Viszont a gondolatok az életről meg a szerelemről meg az egymás számára létezésről könyörtelenül, rozsdás vasszagú, megpakolt tehervonatként kezdenek keresztülzuhanni az agyamon. Figyelem, a következő vágányokra hosszú és súlyos szavak érkeznek. Kérjük a tisztelt utasokat, vigyázzanak! Ló aggódik miattam. Egy éve sem ismer igazából, de mostanra elég tisztességesen, és a reggelinél látom a szemében az igazi aggodalmat, nem azt, amit akkor szoktál feltenni az arcodra, ha olyan dolgokért "aggódsz", amelyek valójában pedig annyira jelentéktelenek, hogy eszembe sem jutnak példának ide. Ló aggódik miattam. Azt mondja, nekem nő kell, csak az fogja rendbe hozni a dolgokat, mert eleve az a problémák "oka". Nem fogom szépíteni, jól látja, igaza van. De Ady, Kassák meg Wass mind azt írták, hogy a szerelembe belehalsz. Most ők jutottak eszembe és hogy miért épp ők, az ne érdekeljen. És ezt sem fogom szépíteni, felesleges, igazuk van. Én tudom, hogy én belehaltam, és ez nem a nyál, ha 25 évesen ilyet mond az ember, az tényleg nem romantikus nyál, hanem valóság, megkerülhetetlenül. Szar ezt így akceptálni, de csak a közhely marad, kész, ez van. 2004-ben Kó, a barátnőm megkérdezte, ha ő nem lenne nekem, kivel járnék. És még a kérdés végére sem ért gyakorlatilag, amikor rávágtam a választ, Vával. Megbántottam ekkor, tudom, és ezért most is bocsánatot kérek, gennyköcsög voltam, tudom. Ezt nem fogom szépíteni, gennyköcsög, ennyi. Kész. Megbántottam. De a lényeg most az, hogy 2004-ben annak a lánynak a neve zakatolt a fejemben, akié ma is. És ez valahol kurvára felháborító. És ezért áll belém az ideg bazd meg, ezért. Mert én akkor 18 voltam! Mert azóta eltelt 7 év, BAZD MEG, HÉT ÉV! És én például most is arra gondolok, hogy vissza fog jönni, bazd meg, különben nem írnám ezt a kibaszott szart.

Na jó, lenyugszom, elnézést kérek. Sőt, lófaszt kérek elnézést - igazából leszarom. Ló aggódik miattam. Amint látod, joggal. Azt hiszem, nagyon tisztességes vagyok. És amikor ezzel szoktam biztatni magam, valahogy mindig anyát látom, ő jelenik meg a szemeim előtt. Tisztességes vagyok, mert miután Va elhagyott, hosszú ideig nem engedtem meg magamnak, hogy barátnőm legyen, mert tudtam, hogy nem tudnám tiszta lappal elindítani. És ez valahol kurvára korrekt, gondolj bele. Csak mivel nincs, aki megdicsérjen érte, így magamnak szoktam néha emlegetni. Mint például most is. Tehát kurva tisztességes vagyok, ezt azért szögezzük le. A szerelembe tehát belehalsz. Ha szakított veled, tudni fogod, hogy valójában szeretted. Sőt, amit mondani akarok, ezt hangzatosabb lesz így tálalni. Igazságtalan, én tudom, de az igazi szerelemről, csak egy esetben győződhetsz meg. Akkor, ha elhagyott és belehalsz. Mert belehalsz, bazd meg, nekem ne mondd, hogy nem! Jó, értem, persze nem úgy, mert élsz meg minden, de valójában belehaltál, ahogy Ady meg Kassák meg József Attila előre szóltak. Csak te nem vigyáztál. Tehát csak azért mondtam el, hogy tisztességes vagyok meg minden, hogy érezd a következő szavak valóságát: tényleg akarok egy barátnőt. Vele is kurva tisztességes leszek, azt mondom majd neki, figyelj, én beléd akarok szeretni, és bízom benne, hogy össze is jön, de addig is azért azzal legyünk tisztában, ha Va felhívna, mint egy pincsikutya ugranék, és nem lenne okod kiakadni meg basztatni engem, mert én előre szóltam, hiszen kurvára tisztességes vagyok. Na, ha így benne vagy, akkor hadd szóljon.

Tehát könyörtelenül, rozsdás vasszagú, megpakolt tehervonatként zuhannak rajtam keresztül a gondolatok az életről meg a szerelemről meg az egymás számára létezésről. És Ló a reggelinél aggódik értem. Jól esik. Mármint tőle. Tőle esik jól, ezt azért tegyük hozzá, mert nincs jogunk csak úgy mindenkiért aggódni, ez kurva nagy tévhit. Igazából egy másodperc az egész, ahogy észreveszem az aggódó pillantását a bagettek felett, és már tovább is léptem az egészen, váltsunk inkább gyorsan témát, ne lássa, hogy belül zokogok. Lónak tegnap volt a legénybúcsúja, jó az, hogy emberek egymásra találnak, és bevállalják, hogy a rendszer innentől kezdve a Család nevű op.rendszerrel fog futni. Mert figyelj, ez kurva nagy dolog, amikor emellett döntesz, akkor nem egyszerűen húztál valamit a kalapból, hanem kimondtad, bazd meg, hogy ÍGY. Nem szépíted, hanem kimondod, hogy így, és nem másképpen. Hogy az életet csak így látod értelmesnek. Hogy valakihez tartozol, és valaki tartozik hozzád. Na látod, bazd meg, megint hová kanyarodtunk vissza. Érted már ennek az egésznek a kiúttalanságát.

Hogy csak forgatom magam, na ezzel hagyjál békén. Arról beszélgetni a diákokkal, hogy mennyiben valóság és mennyiben fikció az irodalom, hát ez meg szerintem nem azt a választ kellene, hogy kapja, amit kapni szokott. Mert ez itt például, amit ma írok, ez a legvalóságosabb dolog, ami csak létezhet. Va nincs fent ilyen netes barátprogramokon, és nagyon igaza van amúgy, Va nincs Necerbedben, Váról soha semmit nem hallok, Vából mára gyakorlatilag egy mítoszt teremtettem, azokról meg tudjuk, hogyan működnek. De mégis Va a létezhető legvalóságosabb valóság, ami csak létezhet. És ezt így. Hozzá képest ez a valóságnak nevezett dolog csak bábparádé vagy mit mondjak már. Azok a dolgok, amelyek vannak. Hogy melyik inget veszem fel a melyik nadrágomhoz, hogy lemegyek két sóskifliért a boltba, mert éhes vagyok, és nyugodtan folytatom az írást ugyaninnen tovább, úgy is ugyanezt fogom érezni, ha visszajövök, ez fix. Hogy dolgozom 8 órát meg hogy este körkörösen mosok fogat, ahogyan apám megtanított. Nem fogom szépíteni, ezek a dolgok nem léteznek. Vához képest, persze. Az még talán megkönnyítené a dolgokat, ha mondjuk blogbejegyzést írnék erről az egészről, és iróniából telekúrnám vele az internetet, ha már nincs magánéletem, ne egyedül kelljen, röhögjön velem, aki csak akar. A neveket mondjuk kicserélném, mit kezdőbetűzzek, az olyan snassz, kapja meg mondjuk mindenki az utolsó két karaktert a keresztnevéből, na ebben már van valami szokatlan. Úgy írnám meg, faszán, bevállalósan meg minden, tudod. Adnék valami hangzatos címet az egésznek, benne lenne valami nyál szó, a szerelem mondjuk, na az biztos, hogy idekattintsanak azok is, akik a nyálra vágynak, és jól megkapják. Jól megszerkeszteném és azt hazudnám, hogy ez spontán bazd meg, hadd tátsa a száját a paraszt. Polgárpukkasztásiból. Biztos nem felejteném el már az elején megemlíteni, hogy mialatt írtam, végig ezt a Never mind, I'll find someone like you-s zenét hallgattam, mert baszottul ide vág. Ó, jajj, de azért ez mégis túlzás. Hát én tisztességes ember vagyok, és szeretem és tisztelem az olvasóimat. Hát ha az a sok ember látná, de nem csak úgy futólag, hanem valóban meglátná azt, amit érzek meg ahogyan érzem, biztos lepadlóznának. Minek erőszakoljam rájuk a saját dolgaimat. Biztos azon filóznának, hogy mi ez a sok erős kifejezés, nem ehhez vannak szokva. Hagyom inkább az egészet a picsába, nincs kedvem egyesével nekiállni magyarázkodni, hogy egyszerűen ma csak egy kicsit jobban hiányzik Va, mint egy átlagos napon, mert a dolgok így alakultak. Meg azt amúgy sem lehet megértetni az emberekkel, ha mondjuk írok vagy 3-4 oldalt, hogy az bazd meg, az nem annyi valóságot jelent, azt a 10 percet, amíg ők elolvassák, hanem egyszerűen ennyi dolog van benne egyetlen pillanatban, egyetlen másnapos pillantásban. Mondjuk abban ott, a bagettek felett. És egy nap az ilyen pillanatok eltarthatnak 24 óráig is. És hét év az meg, 2555 nap, bazd meg. És nekem egy barátnőm volt itt, Necerbedben össz-vissz, az a csaj a Jerikó utcáról.

Születésnapodon egész nap rád gondoltam. Most volt. Fel akartalak hívni, de nem lehet. Fel akartalak köszönteni. De nem lehet. Már nem a bűntudat mar, hogy nem tudtam elég jó lenni hozzád, hogy nem tudtalak megbecsülni, nem a kudarc. Te fájsz. A lényed. Hogy nem vagy itt te, de mégis te vagy a valóság. Lehet itt buziskodni a szájberirodalommal, a végére úgy is az egyszerű szavak maradnak, amelyeket nem fogok mert nem lehet szépíteni. Élek. Hiányzol. Fáj.