Szürke vagyok és átlagos, semmi figyelemre méltó. Semmi addikció

IF MY BODY WAS YOUR MIRROR,
YOU'D BE ABLE TO SEE EXACTLY,
WHAT IT IS ABOUT YOU,
THAT I'M ADDICTED TO.

hisz magamat szintén

"Ostoba vagyok - foglalkozz velem"

(József Attila: Gyermekké tettél)

Hiába növeszt még száz csikorgó télen át a kín,
belém törhet a foga,
s ha meg lesznek számlálva napjaim,
s csak ülök majd némán, ostoba
tekintettel emlékeden,
az elpusztult anyagból
szívemet újból felvértezem
hozzádig magamtól.

Ha éhezném s fázom,
ha egyedül vagyok ostoba
e méltatlan világon,
szűröm összerántva nem futok majd tova,
ha Bábel felé nő hatalmasan
a kenyér és bor ára,
utánaszökök toprongyos-szakadva,
s hát oly magasról teszek a világra.

Mert megtörhetnek hitvány zsoldosok,
szakadt szívem elérheti a hideg,
vannak, belátom, vannak gyenge napok,
de üzenem a világnak, ezek átmenetiek,
és lesz még diadala Tamásnak,
kifogy még az üresség felettem,
s tisztán adom magamat a Másnak,
ha emlékedben megint gyermekké lettem.


Midőn ezt írtam vérezvén vérezék.
Pár utcával arrébb - hallottam messziről -,
Pilátus mosta súlyos két kezét.
"meghalni bűn, ne mondj le semmiről"

Tavaszköszöntő

Tanár lettem.
Ha anya látná néha, miként - ahogy ma reggel is - ott sétálgatok 30 tizenhárom éves kölyök között, akik dolgozatot írnak, akkor.
Fekete póló van rajtam és megjegyezhetetlenül, jellemtelenül egyszerű farmer. Egyszerűen öltözködöm. Sétálok, ügyelek, ne koppanjon a cipőm sarka, nehogy megzavarjam a gyerekeket. Elérek a padok között a terem végébe, és kipillantok az ablakon. A Napocska úgy figyel ránk jóságosan, óvja-kíséri minden csuklómozdulatunk a papíron, meglegyen az a két hiányzó pont a jobb jegyhez. Visszabiccentek neki, végre felvillantja jóságos tekintetét égkabátja alól.
- Szép jó napot, Napocska! Régen láttalak! - üzenem egy pillantásommal. Napocska Úr válaszul megcirógatja ajkam tekintetével, s beküldi tavaszi szellőleányait, akik szétmasszírozzák arcomon apjuk jóságos melegét. Tökéletes csend van, valami bölcs, feszes nyugalommal dolgozunk 31-en a jobb jegyekért. Jegyekbe csomagolom a gyerekeknek a boldogabb, teljesebb életet. Olyan ez, mint a kanalas gyógyszer. A gyerek azért veszi be, mert édes, pedig azért kapta, hogy neki jobb legyen. Ma átadtam valamit. Ma 30 fiú és leány apja voltam. Visszafordultam, és rátekintettem 30 gyermekemre. 30 csodámra. 30 szerettemre. 30 érvemre, amelyek megerősítenek a hitben, élnem kell.
És ezt nem most mondom, hanem ott és akkor gondoltam, éreztem, hittem megéltem. Kifordultam a Napocska irányába, lélegeztem, magamba szívtam a fényt. Mindenki várta a Tavaszherceget, csak én. A virágmagvak, amelyeket felelőtlenül a tenyereimbe ültettem duzzasztják csíráikat. Feszíti markom, feszíti ereimet, bőrömet feszíti a tavasz. Női mosolyt illatoznak ökölbe átkozott markaim, egy szempárt, amelyben elveszni kívánok. Friss, női, émelyítő illatár. A vérrel baj van, de egyébként harmóniát lehel a hamvas tavasz. Mindjárt csengetnek, tegyétek oda magatokat gyermekeim, meglesz az a két pont. Fekete póló van rajtam, egyszerűen öltözködöm. A tökéletes harmóniához csak az kellene, bárcsak itt lennél. Vagy... vagy én ott.
Herceg, hátha megjön a tél is.

A hallgatás megtapasztalásáról

Hányszor ülök neki mostanában, hányszor fogok hozzá írni. Ezek a próbálkozások általában vagy sehová sem vagy esetleg az erőltetettséghez vezetnek, és lássuk be, a kettő tulajdonképpen ugyanaz. Barátaim, akik ismerték színeimet, megértően ám mégis valami kimondatlan váddal a szemükben néznek rám; hát így megfakultam volna? Most azt nem értem, az ember miért ne lehetne egyszerre bűnös és áldozat. Visszatérő problémám ez, sokszor áll hátterében hallgatásomnak. Most is. Mintha kivetted/-em/-ték volna a tintát tollamból. Akár a varázsló, akinek eltűnt varázsereje a pálcájából.

Leül.

Néz.

Nem ért.

Hallgat.

Bűnös.

Áldozat.

Mikor voltak már az "Én vagyok-napok"?

Az illatod napok óta itt játszik az orromban. Pedig náthás vagyok.
Régen láttalak, vagy három napja is meglehet. Hogy megint el kell indulni az úton. Új út. Értelmezni is nehéz. Egy kéz melege simít, körbeölel, óv, óv, mármint megvéd, megkötve felszabadít. Hogy most nem a magánytól fázom, hanem csak annyitól, hogy nem lehetsz itt. (Milyen fontos különbség!) Mikor jössz. Mikor mondhatom el, hogy megszerettem magam, ezt a kitagadott fekete állatot, veled? Mikor lesz az, hogy rád nézek, és nem kell megszólalni.
Lerohadnak a sebek. Ennek is meglett az üteme.
Alattuk-
én vagyok.
Köszönöm.

Mielőtt az öreg elment, sokáig szenvedett. A végén egyre nehezebben értettük a gondolatait.

ülsz a földön és markolnád de beton. combtövek megizzadnak verejtékét kilöki a test magából. szikkadsz csoffadsz esel össze. összébb. ne szeretkezz az álmaiddal letörnek beszakadnak körmeid felvérzi ujjad a beton. hogy kerültél ide. s nem is az hogy jutsz ki majd innen de az hogyan leszel képes itt. ülsz és az eget nézed ez meg a lebetonozott földgolyó egymást tükrözik a végtelenségig. izzás. vágy. combtövek megizzadnak verejtékét kilöki a test magából. a tested. micsoda ismeretlen vidék. nem fedezted fel sem te sem mások amolyan mindenki-idegenje. mégis egyedi. csak a tested van. azonkívül meg az ég. meg a beton. az ég elválaszt a fentiektől a beton elválaszt a lentiektől a tested meg elválaszt magadtól. ez a világ tisztítótűz egyszer valahová eljutsz belőle. és bárhová is juss jussak eszedbe majd mert én itt maradok. menny s pokol között. itt az otthonom. a kevés aki erre jár csak egy pillantást vet rám s magáért hullatott könnyét tovább siratja. Engem ideraktak jelnek melyben az istenek felelnek hogy mutasd meg magad a szörnyű állatnak aki szeret téged s aztán adj hálát az istennek csúfolt szerencsének hogy marj csak egy betűt a betonba kitörölhetetlenül e tompa öröklét világszél-margójára hogy ne gondolj holnapra s mára hogy rápisilj a feltámadásra hogy kitörd egy bordádat s kifordítva testedből szegezd szívednek bátran s tagadva értelmét a világnak megmártsd tiszta tiszta egyedül tiszta szívedben. véred a nap s a beton felissza. ízét veszi s megérzi a te szíved tiszta. volt.