dalszöveg a kastélykertből

Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon mélyen
Két szemfoggal a csuklóba néztem
A tükör amit érzek, s a tükör úgy néz
- Még rándul párat a remegő kéz.

Lassan cseppen egy tétova vércsepp,
Némán azt kérdi, még meddig éljek.
De a múlt és a jövő már rég elfogyott,
Hát viszlát, a jelenből is kihátalok.

ref.:
Cafatban lóg a döghús a számban,
Dögöljek meg, én csak ezt kívántam,
Az íz amit érzek alvadt vér,
Itt van az állat és enni kér.


Végre-végre mindent összeszedtem,
A rohasztó múltat a szekrénybe tettem,
Nem szívja már a szemed a vérem,
Ezer életből a sajátom élem,

De újra meg újra meg újra csak jön,
A holnap, amikor azon tűnődöm,
Hogy az élet maga az emlékkép,
És vagy ketté tép,
Vagy én tépem szét.

ref. X2:
Cafatban lóg a döghús a számban,
Dögöljek meg, én csak ezt kívántam,
Az íz amit érzek alvadt vér,
Itt van az állat és enni kér.

Még-még!

Nagyon-nagyon-bagyon-nagyon mélyen.

SZÜLETÉSNAPODRA - széljegyzet június 26-áról

Mikor megölelem, a mai napon anyám szemén megcsillan a hála.
Ölelésemből tudja - jó vagyok.
El nem szeretett szeretetem hegyekbe gyűlik gyenge mellkasomon,
s egyre férfiasabb ölelésemből forróságot éreznek kevés szeretteim.
Tudom, hogy tudják, hogy jó vagyok.
Csendes, tiszta szeretetünk titkára talán nem is érdemes ez a papír és tinta.
Tekintetem melegében avas sebek tisztulnak,
s hogy néha egy pillanatra megül az Isten szememben,
el kell dicsekednem neked az Úr jóságával, kinek szeretetében kiüresedhettem.
Kezemet az eke szarvára tenném, de még nem, még nem tehetem.
Még hátratekintek.

- Születésnapodon mégis kire gondolhatnék, ha nem kettőnkre?
Ajándékul a hálámat hoztam neked, amiért megtanítottál rá, hogy nem pazarolhatom el kevés szeretteimet - és még valamit.
Hová nem nézhetnék, s hová mégis szüntelen nézek: vágyaim, a múltnak távolát,
mely a te birtokod.
Hisz amennyit szívem felfoghat magába, s amennyit az ősz előtt
megteremhet még lassú éréssel, azt mind,
azt mind a tiednek mondhatom.
Hogy nélküled tulajdonképpen ennyire sem volnék jó,
s hogy nélküled tulajdonképpen ennyire sem tudtam volna megszeretni magam.

Állok a tükör előtt.
Lassan béke érne szemeim mögött, s mint csecsemőre az anyaméh,
rámsimulna a kegyelem.
Dolgom van - szólok - indulnék szeretni.
...
..
.
De itt állsz mögöttem...
...
..
.
Mára már tudom: te vagy a semmi.
Nem tudlak megfogni, s nem tudlak - elengedni.

Blogtörténelem

lávaköves masszázs, tíz darab jegyet tartalmaz, 6000 forint, tisztába vagy a fürdőbelépők árával?!, van ahol ennyi egy napijegy, látsz erre reális esélyt, viszlát, amúgy tök jó a hajad -
Kb. ennyi maradt meg abból, hogy ez a csaj berontott hozzám az irodába a kedvezményes fürdőbelépőivel. Ez blogtörténelem, mert én itt gépelek, miközben ő löki a sódert. Szegény,talán azt hiszi, hogy ilyen elfoglalt vagyok, pedig csak annyi van, hogy élőbe közvetítem, egyenes adásba tolom fel a nettengerre ezt a szennyet. Ahogy belépett, már láttam a fején, hogy ügynök. Ilyenek látogatnak. Egyszerűen szólva: hát ne legyek magányos? :-)

Arról, hogy mi ez a webnapló, s hogy létezésének oka egyenlő annak céljával

Kinn

felhők selymes csecséről

tej gyanánt csordul egy-két emlékkép.

Cseppen.

Azóta csak sírni és nevetni tudok,

oda-vissza, egyszerre és áldott

pillanatokban akár külön-külön is,

mindezt pedig sűrítő nevén úgy mondják: közöny.

Összeforrt az erezet hűs tenyeremben,

eggyé szálazódtak a jövő útjai,

s nem lehetett nem ide jutni – skandálom

magamnak.

Meddő, ám meg nem szűnő önmegnyugtatás.

Amióta naplót írok, hűséges, jó társam

vagyok egy őszinte beszélgetéshez.

El akarom mondani, hogy büszke vagyok rád, amiért ilyen szépen

államvizsgáztál, de közben eszembe jut, hogy nincsen jogom büszkének lenni,

mert már a senkid vagyok, és hát elméletben te is a senkim vagy.

El akarom mondani a lehető legegyszerűbb szavakkal, hogy amióta egy év után

megint gondolok arra, hogy lehetne valakim, minden pillanatom rólad szól.

Tényleg, tényleg egyszerűen elmondani a történteket, azt például,

hogy nincs senkim, hogy mostanában a vállad íve hiányzik a legjobban,

meg - ebben a nagy nyárban - az izzadt bőröd íze valahonnan

a nyakad és a melleid

határvidékéről.

El akarom mondani, hogy tegnap éjjel találkoztam egy lánnyal,

az elsővel, aki hasonlít rád, és hogy sírni akartam neki,

és hogy nem hagyta.

De még az egyszerű szó sem hű szolga, nem lehet a

lényeget szavakká formálni, ha így volna,

az írás nem okozna, nem okozott volna függőséget.

Kinn

lágyan ringnak a felhők, s úgy vesznek egymásba, akár az emlékeim.

Tisztán egyiket sem látod, ha viszont elfordulsz tőlük,

akkor is tudod, hogy mind ott vannak. Arra gondolok,

hogy itt a vállamon a kezed, húz, húz visszafelé,

de nem tudom levenni magamról, hogy továbbmehessek.

Attól szenvedek, hogy nem is tudom, akarom-e.

Itt ez a pohár.

Nagyon szeretted.

Amikor ittál belőle, a fogadhoz ütötted, s megijedtél,

hogy letörte. Sírás, plázanyivák.

Aztán két perc múlva megint úgy emelted

a szádhoz, hogy a szexis mosolyod szinte nevetéssé erősödött,

a másik kezed közben a farzsebedben volt,

s hogy izgatottan mozgattad jobb lábszárad,

térdeid kicsit összekoccantak. Ahogy a pohár kujon

ajkaidhoz ért, úgy néztél fel rám, ha megiszod azt

a két cseppet, én következem,

s hát akkor jókedvedben, játékból széttépsz.

Azt egy szóval sem kérdezted, hogy én akarok-e játszani…

Ma már azt hiszem, nemet kellett volna mondanom

– persze, ha kérdeztél volna.

Ma már úgy gondolom, hogy a halál nem más, mint a múlt.

Az jutott eszembe, hogy bizonyos szempontból mindegy ki hal meg,

az eredmény ugyanaz: az egymás számára nem létezés.

Csak az a kurva fájdalmas, hogy a hiányod megfogalmaz.

Megfogalmaz téged, mert most, amikor már nem vagy, mert nem vagy itt,

sokkal jobban tudom, hogy ki is vagy igazából.

Továbbá megfogalmaz engem, hiszen így, hogy nem vagy itt,

számot kell adnom magamnak arról, hogy ki voltam melletted,

s hát ebből meg logikusan és megkerülhetetlenül az következik elcseszettül,

hogy fel kell ismernem, ki vagyok nélküled.

Summa summarum nincs jogom büszkének lenni rád, s ami félelmetes,

hogy emlékezni sem. De hát, tudod, az az igazság,

hogy ezzel én nem tudok mit kezdeni,

mert a ráció ellenére

iszonyatosan büszke vagyok, emlékezem rád, és hiányzol.

Megtanultam, hogy nem szerethetlek, és hidd el: úgy-ahogy,

a magam módján igenis tudnék élni, - de azt képtelen vagyok

megtanulni, hogyan ne légy fontos nekem.

Emlékezni rád: az életem.

Hiányod beszédhelyzetéből elmondom magunk magamnak.

Hiányod megfogalmaz,

máskülönben nem létezel,

s máskülönben én sem létezek.

Veri a zápor a szilánkosra szikkadt fekete aszfaltot, s

az csak szívja, szívja, szopja, a fehér esőcseppeket

végeláthatatlanul nyeli magába…

Ez az én önmagammal társas, szent, gyászbakúrt magányom,

mely elmondhatatlanul.

nullanarrációs párbeszédem k.-val a dolgok nem kis mértékben lényeges témájáról azaz rólam

- Most van tavasz, kuss, én döntöm el, zöld ág, zöld levelecske.
- Egyedül könnyebb.
- Rájönni. Azt könnyebb egyedül.
- Figyelj, k., hagyjuk is, csak annyit akarok elmondani, hogy egész héten egy csont után rohangáltam, és nem, igazad van, nem sok közöm van hozzá, de próbáltam helyet találni neki.
- Ahogy elnézlek, elég nagy sikerrel...
- Ezt most miért így mondod?! Tudod te is, hogy ez egy tök jó dolog!
- Értem, persze, igen ám, de te egyed...
- ..jajj, hagyd már ezt!!!
- ...
- ...
- Nem jösz ide!
- Tudod, k., azért mégis szeretlek, hiszen a hülye fajtád és minden majomkodásod ellenére érted, amit mondok.
- De hát abból semmi nem igaz! Szóval mit érek vele, ha értem? ... Na jó, hagyjuk a játékot. Igen, értelek, értem a valód és értem a céljaid, de ne félj, nem az alapján, amit mondasz.
- Hát?!
- Hát az alapján, amit látsz.
- Különös vagy.
- Nekem mondod? Értelek most is. Tudom, hogy az egész szövegednek fikarcnyi köze nincs ahhoz, amit valójában szeretnél.
- Hé, ez már vád!!
- Szarom le, hogy micsoda, tényleg ez van.
- Igen nagyokos! Akkor mondd, mégis mit akarok?
- Amit látsz, ez a fajtád sorsa.
- És mit látok, kedves k.?
- Tudni akarod?
- Persze!
- De hát tudod!
- Azért csak mondd el, jó?!
- Jól van, kedves. Apró, pici, nyitott aranykaput látsz. Ennek ellenére mégis túl sok a felesleged ahhoz, hogy elérd amit akarsz; be akarsz ugyanis bújni rajta.

... EZT az érzést

Rohadékos egy mocskos dolog ám, amikor nem mutathatod ki, mert nem lehet, mert a konvenciók, mert a szereped, mert a tisztséged, mert a szokás, mert ááá, lekarmol az ideg az igazságtalanság miatt!!!!!!, és akkor magadba kell folytanod - ez milyen groteszk, épp ezt az érzést, és épp magadba - vagy max. feltolhatod egy blogra - ez milyen groteszk, épp ezt az érzést, fel, a nagy szájbersemmibe - és akkor lehet, hogy nem is fogják tudni, hogy mennyire, mennyire, mennyire nagyon....

Napló - ora et...

Ma reggel szeretetteljes, később fárasztó volt a munka.
Déltájt hatalmas kegyelmet kaptam az Úrtól, úgy nevezik: szeretet.
A vonaton kiokítottak ortopédiából, hát ismerem a punctio titkait.
Rokon tüzes jégcsókja.
Délután különtanár lettem, majd a mennyezetet bámulva rájöttem, hogy elébb
minden szentnek kitárul a keze, s eztán hajlik csak maga felé. Ezt úgy nevezik: ölelés.
Hálát adtam és kértem sok egyéb kegyelmet.
Vagy fordított sorrendben. És újra.
Estére 2 dolog kísért: a nő és az erőszak. Marad hát e kettő, de közülük is a legfontosabb a másik.
(Mindez szép, szabályosba vágott sorrendetlenségben.)
- Mi tehát a konklúzió?
- Erős vár az Úristen. /Be kéne venni - gondolom csak a vicc kedvéért -, s ezt úgy nevezik: groteszk?
Tehát a nő és az erőszak.
Groteszk a szituáció, ennek megfelelően pedig
az egyik szemem sír, a másik meg mehet
a picsába.
Oszt jóccakát.

My Son! What is missing?

Az, hogy a szíve jó volt.
Csak úgy.
Bele a világba, indokolatlanul.

isa pur

Ma átlépett rajtam egy újabb mérföldkő.
Hogy rálehelltem az elmúlás szelére, szívemből szólok:

én vagyok. Én vagyok, ne féljetek.
Uram, te jóságos vagy, mert okot és célt rendeltél élnem.
Uram, te kegyelmes vagy, mert ezt a tudtomra is adtad.
Uram, te mérhetetlenül hatalmas vagy, mert segítesz megbírni amim van,
mert segítesz megbírni a hiányt.

Mily mélységes az emberi szív, hogy ilyen messze vannak tőlünk, kiket oda bezártunk,
s kik nem lehetnek itt.


(Uram.. ugye nem azért beszélgetek ennyit veled,
mert kívüled senkit nem tudtam megtartani magam mellett?)

Variációk az EGY témára

- Milyen állat ma a magány? - kérdezem k.-tól.
- A magány ma egy hatalmas, ordas pióca. Akkora, olyan vastag, akár egy tűzoltóslag. Még a szája is olyan, hogy az már nem is száj, hanem egyből torok, s csavarnak való éles menet is van rajta ezer meg ezer behúzhatós éles foggal. A szíved a csavar, vágod. Ez a pióca úgy csatlakozik rá egyenesen a szívedre, hogy fogait behúzván éles menetével - ami a szája-torka - belefúrja, mintegy belecsavarja magát a testedbe, be, be, egészen a szívedig. Ezt persze már nem vágja meg, hanem ekkor kiereszti ezer meg ezer vékony, acéldamilszerű éles fogát, s ezeket egyszerre, mintegy sugárlöketet szúrja mélyen a szívedbe körös-körülről, egyszerre minden oldalból. Ott aztán, a szíved húsában, hogy el ne távolíthassad, az ezer meg ezer acéldamilszerű éles fog egy jól irányzott, hirtelen utasításra mind horogszerűen meggörbül. Ha esetleg kitépnéd a slagot, ki kelljen tépni a szíved is. Ez esetben talán marad még időd, hogy mosolyogj egyet a saját kezedben fityegő szíveden, de efelől nem vagyok biztos, mert még soha nem próbáltam. Látod, masszívan csatlakozik a szívedre ez a piócaslagszörny, ezért inkább azt javaslom, hordd a nyakad köré tekerve, sál gyanánt, mert habár így is elég nagy feltűnést kelt, de legalább nem akkorát. Csak arra ügyelj, hogy ne tekerd túl szorosan a nyakad köré, nehogy amikor jól megszívja magát, saját véred miatti megduzzadásából fakadóan esetleg megfojtson. Akkor inkább már tépd ki. Mint említettem, úgy legalább az esélyed megvan rá, hogy röhöghetsz még egyet magadon, de fuldoklás közben nem hiszem, hogy menne. Ilyen állat ma a magány. - válaszolja k.

szavaimat miként

hogyan kiáltjátok az égre hogyan félelmeiteket
ne eresszétek szétfoszlani a hajnal betörő fényében
lányok combján a vércsík megtartja a sötétet eresz csöpög
a markod tartsd alá te is habár vér le nem mossa a vért a vért
te sem mosod le magadról a vért te sem mosod ki
magadból a szelíd nyáj széjjeltépi a pásztort nem
a Bibliára gondolok de a Biblia gondol rám végre a belőlem
indult száz ösvényeimen százszor és még százszor ezerszer
jutottam el hozzám ki az Egyensúly vagy kimondhatatlan nevű
a tőled való félelmedben óvj és védelmezz meg engem a csorgó
véres nyáltól a tükör szilánksavas tekintetétől
és te kimondhatatlan nevű ki mindenek előtt
s magamnál is jobban érted hangom érted szívverésem
és érted tiszta szavaimat miként érted ontott véremet
egyszerű könyörgésem hallgasd meg most amikor önző mód
azért esengek hogy mindenem nélkül mindenemmel
minden áron és minden emberi ráció ellenére
mindörökké szeress engem