Arról, hogy mi ez a webnapló, s hogy létezésének oka egyenlő annak céljával

Kinn

felhők selymes csecséről

tej gyanánt csordul egy-két emlékkép.

Cseppen.

Azóta csak sírni és nevetni tudok,

oda-vissza, egyszerre és áldott

pillanatokban akár külön-külön is,

mindezt pedig sűrítő nevén úgy mondják: közöny.

Összeforrt az erezet hűs tenyeremben,

eggyé szálazódtak a jövő útjai,

s nem lehetett nem ide jutni – skandálom

magamnak.

Meddő, ám meg nem szűnő önmegnyugtatás.

Amióta naplót írok, hűséges, jó társam

vagyok egy őszinte beszélgetéshez.

El akarom mondani, hogy büszke vagyok rád, amiért ilyen szépen

államvizsgáztál, de közben eszembe jut, hogy nincsen jogom büszkének lenni,

mert már a senkid vagyok, és hát elméletben te is a senkim vagy.

El akarom mondani a lehető legegyszerűbb szavakkal, hogy amióta egy év után

megint gondolok arra, hogy lehetne valakim, minden pillanatom rólad szól.

Tényleg, tényleg egyszerűen elmondani a történteket, azt például,

hogy nincs senkim, hogy mostanában a vállad íve hiányzik a legjobban,

meg - ebben a nagy nyárban - az izzadt bőröd íze valahonnan

a nyakad és a melleid

határvidékéről.

El akarom mondani, hogy tegnap éjjel találkoztam egy lánnyal,

az elsővel, aki hasonlít rád, és hogy sírni akartam neki,

és hogy nem hagyta.

De még az egyszerű szó sem hű szolga, nem lehet a

lényeget szavakká formálni, ha így volna,

az írás nem okozna, nem okozott volna függőséget.

Kinn

lágyan ringnak a felhők, s úgy vesznek egymásba, akár az emlékeim.

Tisztán egyiket sem látod, ha viszont elfordulsz tőlük,

akkor is tudod, hogy mind ott vannak. Arra gondolok,

hogy itt a vállamon a kezed, húz, húz visszafelé,

de nem tudom levenni magamról, hogy továbbmehessek.

Attól szenvedek, hogy nem is tudom, akarom-e.

Itt ez a pohár.

Nagyon szeretted.

Amikor ittál belőle, a fogadhoz ütötted, s megijedtél,

hogy letörte. Sírás, plázanyivák.

Aztán két perc múlva megint úgy emelted

a szádhoz, hogy a szexis mosolyod szinte nevetéssé erősödött,

a másik kezed közben a farzsebedben volt,

s hogy izgatottan mozgattad jobb lábszárad,

térdeid kicsit összekoccantak. Ahogy a pohár kujon

ajkaidhoz ért, úgy néztél fel rám, ha megiszod azt

a két cseppet, én következem,

s hát akkor jókedvedben, játékból széttépsz.

Azt egy szóval sem kérdezted, hogy én akarok-e játszani…

Ma már azt hiszem, nemet kellett volna mondanom

– persze, ha kérdeztél volna.

Ma már úgy gondolom, hogy a halál nem más, mint a múlt.

Az jutott eszembe, hogy bizonyos szempontból mindegy ki hal meg,

az eredmény ugyanaz: az egymás számára nem létezés.

Csak az a kurva fájdalmas, hogy a hiányod megfogalmaz.

Megfogalmaz téged, mert most, amikor már nem vagy, mert nem vagy itt,

sokkal jobban tudom, hogy ki is vagy igazából.

Továbbá megfogalmaz engem, hiszen így, hogy nem vagy itt,

számot kell adnom magamnak arról, hogy ki voltam melletted,

s hát ebből meg logikusan és megkerülhetetlenül az következik elcseszettül,

hogy fel kell ismernem, ki vagyok nélküled.

Summa summarum nincs jogom büszkének lenni rád, s ami félelmetes,

hogy emlékezni sem. De hát, tudod, az az igazság,

hogy ezzel én nem tudok mit kezdeni,

mert a ráció ellenére

iszonyatosan büszke vagyok, emlékezem rád, és hiányzol.

Megtanultam, hogy nem szerethetlek, és hidd el: úgy-ahogy,

a magam módján igenis tudnék élni, - de azt képtelen vagyok

megtanulni, hogyan ne légy fontos nekem.

Emlékezni rád: az életem.

Hiányod beszédhelyzetéből elmondom magunk magamnak.

Hiányod megfogalmaz,

máskülönben nem létezel,

s máskülönben én sem létezek.

Veri a zápor a szilánkosra szikkadt fekete aszfaltot, s

az csak szívja, szívja, szopja, a fehér esőcseppeket

végeláthatatlanul nyeli magába…

Ez az én önmagammal társas, szent, gyászbakúrt magányom,

mely elmondhatatlanul.