2010. június 20., vasárnap

Arról, hogy mi ez a webnapló, s hogy létezésének oka egyenlő annak céljával





Kinn

felhők selymes csecséről

tej gyanánt csordul egy-két emlékkép.

Cseppen.

Azóta csak sírni és nevetni tudok,

oda-vissza, egyszerre és áldott

pillanatokban akár külön-külön is,

mindezt pedig sűrítő nevén úgy mondják: közöny.

Összeforrt az erezet hűs tenyeremben,

eggyé szálazódtak a jövő útjai,

s nem lehetett nem ide jutni – skandálom

magamnak.

Meddő, ám meg nem szűnő önmegnyugtatás.

Amióta naplót írok, hűséges, jó társam

vagyok egy őszinte beszélgetéshez.

El akarom mondani, hogy büszke vagyok rád, amiért ilyen szépen

államvizsgáztál, de közben eszembe jut, hogy nincsen jogom büszkének lenni,

mert már a senkid vagyok, és hát elméletben te is a senkim vagy.

El akarom mondani a lehető legegyszerűbb szavakkal, hogy amióta egy év után

megint gondolok arra, hogy lehetne valakim, minden pillanatom rólad szól.

Tényleg, tényleg egyszerűen elmondani a történteket, azt például,

hogy nincs senkim, hogy mostanában a vállad íve hiányzik a legjobban,

meg - ebben a nagy nyárban - az izzadt bőröd íze valahonnan

a nyakad és a melleid

határvidékéről.

El akarom mondani, hogy tegnap éjjel találkoztam egy lánnyal,

az elsővel, aki hasonlít rád, és hogy sírni akartam neki,

és hogy nem hagyta.

De még az egyszerű szó sem hű szolga, nem lehet a

lényeget szavakká formálni, ha így volna,

az írás nem okozna, nem okozott volna függőséget.

Kinn

lágyan ringnak a felhők, s úgy vesznek egymásba, akár az emlékeim.

Tisztán egyiket sem látod, ha viszont elfordulsz tőlük,

akkor is tudod, hogy mind ott vannak. Arra gondolok,

hogy itt a vállamon a kezed, húz, húz visszafelé,

de nem tudom levenni magamról, hogy továbbmehessek.

Attól szenvedek, hogy nem is tudom, akarom-e.

Itt ez a pohár.

Nagyon szeretted.

Amikor ittál belőle, a fogadhoz ütötted, s megijedtél,

hogy letörte. Sírás, plázanyivák.

Aztán két perc múlva megint úgy emelted

a szádhoz, hogy a szexis mosolyod szinte nevetéssé erősödött,

a másik kezed közben a farzsebedben volt,

s hogy izgatottan mozgattad jobb lábszárad,

térdeid kicsit összekoccantak. Ahogy a pohár kujon

ajkaidhoz ért, úgy néztél fel rám, ha megiszod azt

a két cseppet, én következem,

s hát akkor jókedvedben, játékból széttépsz.

Azt egy szóval sem kérdezted, hogy én akarok-e játszani…

Ma már azt hiszem, nemet kellett volna mondanom

– persze, ha kérdeztél volna.

Ma már úgy gondolom, hogy a halál nem más, mint a múlt.

Az jutott eszembe, hogy bizonyos szempontból mindegy ki hal meg,

az eredmény ugyanaz: az egymás számára nem létezés.

Csak az a kurva fájdalmas, hogy a hiányod megfogalmaz.

Megfogalmaz téged, mert most, amikor már nem vagy, mert nem vagy itt,

sokkal jobban tudom, hogy ki is vagy igazából.

Továbbá megfogalmaz engem, hiszen így, hogy nem vagy itt,

számot kell adnom magamnak arról, hogy ki voltam melletted,

s hát ebből meg logikusan és megkerülhetetlenül az következik elcseszettül,

hogy fel kell ismernem, ki vagyok nélküled.

Summa summarum nincs jogom büszkének lenni rád, s ami félelmetes,

hogy emlékezni sem. De hát, tudod, az az igazság,

hogy ezzel én nem tudok mit kezdeni,

mert a ráció ellenére

iszonyatosan büszke vagyok, emlékezem rád, és hiányzol.

Megtanultam, hogy nem szerethetlek, és hidd el: úgy-ahogy,

a magam módján igenis tudnék élni, - de azt képtelen vagyok

megtanulni, hogyan ne légy fontos nekem.

Emlékezni rád: az életem.

Hiányod beszédhelyzetéből elmondom magunk magamnak.

Hiányod megfogalmaz,

máskülönben nem létezel,

s máskülönben én sem létezek.

Veri a zápor a szilánkosra szikkadt fekete aszfaltot, s

az csak szívja, szívja, szopja, a fehér esőcseppeket

végeláthatatlanul nyeli magába…

Ez az én önmagammal társas, szent, gyászbakúrt magányom,

mely elmondhatatlanul.

5 megjegyzés:

  1. Reményik Sándor
    Kegyelem

    Először sírsz.
    Azután átkozódsz.
    Aztán imádkozol.
    Aztán megfeszíted
    Körömszakadtig maradék-erőd.
    Akarsz, egetostromló akarattal –
    S a lehetetlenség konok falán
    Zúzod véresre koponyád.
    Azután elalélsz.
    S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
    Utoljára is tompa kábulattal,
    Szótalanul, gondolattalanul
    Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
    A bűn, a betegség, a nyomorúság,
    A mindennapi szörnyű szürkeség
    Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

    S akkor – magától – megnyílik az ég,
    Mely nem tárult ki átokra, imára,
    Erő, akarat, kétségbeesés,
    Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

    Akkor megnyílik magától az ég,
    S egy pici csillag sétál szembe véled,
    S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
    Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

    Akkor – magától – szűnik a vihar,
    Akkor – magától – minden elcsitul,
    Akkor – magától – éled a remény.
    Álomfáidnak minden aranyágán
    Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

    Ez a magától: ez a Kegyelem.

    VálaszTörlés
  2. Kedves Kata, azt gondolom, nagyon is passzol ide ez a vers, de nemcsak ide, hanem hozzád is. :-)
    Köszönöm.

    VálaszTörlés
  3. Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani?




    A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
    akarsz-e mindig, mindig játszani,
    akarsz-e együtt a sötétbe menni,
    gyerekszívvel fontosnak látszani,
    nagykomolyan az asztalfőre ülni,
    borból-vízből mértékkel tölteni,
    gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
    sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
    Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
    havas telet és hosszú-hosszú őszt,
    lehet-e némán téát inni véled
    rubin téát és sárga páragőzt?
    Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
    hallgatni hosszan, néha-néha félni,
    hogy a körúton járkál a november,
    ez utcaseprő, szegény, beteg ember,
    ki fütyürész az ablakunk alatt?
    Akarsz játszani kígyót, madarat,
    hosszú utazást, vonatot, hajót,
    karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
    Akarsz játszani boldog szeretőt,
    színlelni sírást, cifra temetőt?
    Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
    játékban élni, mely valóra vált?
    Virágok közt feküdni lenn a földön
    s akarsz, akarsz-e játszani halált?
    :) :) :) :) :) :) :) :)

    VálaszTörlés
  4. Azt a!
    Ez itt tök jó!
    Köszönöm!

    VálaszTörlés
  5. Reményik Sándor
    Csendes csodák

    Ne várd, hogy a föld meghasadjon
    És tûz nyelje el Sodomát.
    A Mindennap kicsiny csodái
    Nagyobb és titkosabb csodák.
    Tedd a kezedet a szívedre,
    Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
    Ez a finom kis kalapálás
    Nem a legcsodásabb dolog?
    Nézz a sötétkék végtelenbe,
    Nézd a kis ezüst pontokat:
    Nem csoda-e, hogy árva lelked
    Feléjük szárnyat bontogat?
    Nézd, árnyékod hogy fut el elõled,
    Hogy nõ, hogy törpül el veled,
    Nem csoda ez? - s hogy tükrözõdni
    Látod a vízben az eget?
    Ne várj nagy dolgot életedbe,
    Kis hópelyhek az örömök,
    Szitáló, halk szirom-csodák.
    Rajtuk át Isten szól: jövök.

    VálaszTörlés