nullanarrációs párbeszédem k.-val a dolgok nem kis mértékben lényeges témájáról azaz rólam

- Most van tavasz, kuss, én döntöm el, zöld ág, zöld levelecske.
- Egyedül könnyebb.
- Rájönni. Azt könnyebb egyedül.
- Figyelj, k., hagyjuk is, csak annyit akarok elmondani, hogy egész héten egy csont után rohangáltam, és nem, igazad van, nem sok közöm van hozzá, de próbáltam helyet találni neki.
- Ahogy elnézlek, elég nagy sikerrel...
- Ezt most miért így mondod?! Tudod te is, hogy ez egy tök jó dolog!
- Értem, persze, igen ám, de te egyed...
- ..jajj, hagyd már ezt!!!
- ...
- ...
- Nem jösz ide!
- Tudod, k., azért mégis szeretlek, hiszen a hülye fajtád és minden majomkodásod ellenére érted, amit mondok.
- De hát abból semmi nem igaz! Szóval mit érek vele, ha értem? ... Na jó, hagyjuk a játékot. Igen, értelek, értem a valód és értem a céljaid, de ne félj, nem az alapján, amit mondasz.
- Hát?!
- Hát az alapján, amit látsz.
- Különös vagy.
- Nekem mondod? Értelek most is. Tudom, hogy az egész szövegednek fikarcnyi köze nincs ahhoz, amit valójában szeretnél.
- Hé, ez már vád!!
- Szarom le, hogy micsoda, tényleg ez van.
- Igen nagyokos! Akkor mondd, mégis mit akarok?
- Amit látsz, ez a fajtád sorsa.
- És mit látok, kedves k.?
- Tudni akarod?
- Persze!
- De hát tudod!
- Azért csak mondd el, jó?!
- Jól van, kedves. Apró, pici, nyitott aranykaput látsz. Ennek ellenére mégis túl sok a felesleged ahhoz, hogy elérd amit akarsz; be akarsz ugyanis bújni rajta.