Nincs min elcsodálkoznod, a víz alapjaiban határozza meg a helyiek életét. Ami viszont már nehezen érhető fel ésszel, az a Drizsechez kötődő félelem, amin magam is csodálkozom. A merulaiak annyira rettegik ezt a szánalmasan vékony patakot, hogy - elmondásuk szerint - soha nem is építettek rá hidat. Az is magába szívná a kétséget - mondják. Amint én látom, kétségnek tulajdonképpen semmi mást nem neveznek, csak azt a babonás hisztériát, amit a Drizsec vize tenne azzal, aki megérinti. A szóbeszédből ismert lovat is a kétség vitte el. De így ezt soha nem mondják, nekem is csak nagy rábeszélés árán, suttogva, lopva mondta el a piactéri vak Stesza koldus. A kétség. Olyan szó ez itt a helyiek körében, melynek ejtésén megáll a levegő, de ezt úgy értsd, hogy az emberek tényleg el is állnak a lélegzettel, s szemöldöküket úgy ráncolják a hangforrás irányába, hacsak átkot mondtál volna rájuk. Mint mondtam, a víz határozza meg a merulaiak életét, de ne hidd, hogy csak a Drizsecről van szó. A Merulán nagyon rövid a nyár, a tél se nevezhető hosszúnak, ám a "köztes" évszakok, a tavasz és az ősz, melyeket szinte nem is lehet egymástól megkülönböztetni, csaknem az év egészét kiteszik. Épp ezért a tavasz vagy a nyár kifejezés nem is használatos itt, a hosszú, egyforma időket köztesnek nevezik. A merulaiak között teljesen elfogadott, ha valaki a nyarat várván, hosszú várakozás után egy reggelen csak arra jön ki az odvából, hogy fehér hó feküdte meg a Merulát. Ha kicsit meg is lepődnek ezen, elcsudálkozni mégsem szoktak. Az eredetileg mogorva embereknek éppen ez szüli oly kevés szórakozásuk egyikét. Az odútársak idővel fogadnak egymás között, vajon épp milyen évszak jön majd a köztesre. Nem egyszer fordult már elő, hogy a többség tévedett. Ezeket ilyenkor kiröhögik, s pár pillanat múltán már vissza is áll arcuk merev, kevés mozgatáshoz szokott képe.
Mivel pedig a merulai idő legnagyobb részben a köztesben telik, jóformán bármikor nekiindulhat szakadni a zápor. Csudásan egyedi tájolása van ennek a Merulának. Ha itt zápor gyűlik, arra semmi nem utal, csak éppen az, hogy percek alatt szinte kivehető rétegekben szürkül jó pár tónust az égbolt. Ezek a rétegek mindig a magasabb részekről jönnek, a felmerulaiaknak több időt kell a ruháik szárításávan tölteni, gyakran nincs idejük menedéket találni a zápor elől. Mikor a Merulára érkeztem, az oly sok apró, de azért mégis jelenlevő furcsaság közepette csupán pár napot kellett várnom az első záporra, mely viszont elengedhetetlenül szükséges volt ahhoz, hogy hosszabb maradásomról határozzak. A zápor felgyültével találkoztam ugyanis első alkalommal a Merulának olyan furcsa jellemzőjével, merre ott és akkor még nem tudtam otthoni ép eszem szerinti magyarázatot adni. Az első záporomkor közel toltam a vendégodú kicsi, téglalap formájú, üveg plafonablakához arcomat, s azon át néztem végig a zápor felgyűlését. Mintha rétegekben egyre szürkébb festék tolulna valami hatalmas, eleve szürke vászonra. Zápor idején erősen elsötétül a Merula, látni azért még mondhatni tisztán lehet. Amit pedig nem rövid merulai ittlétem alatt soha nem tapasztaltam, az a mennydörgés, meg a villámok, vagy egyáltalán bármi olyan, ami a rendes esőket másutt kísérhetné. Nagyon egyedi fekvése van ennek a Merulának. Mikor a villámokról kérdeztem a helyieket, meg a mennydörgésről, nem is tudtam megértetni velük, miről beszélek. Ilyen csudákat ők elképzelni sem tudnak, ámulatukból úgy tűnik, soha nem is láttak vagy hallottak volna ilyet. Magyarázkodásomban az a kevésbé mogorva Trozsan volt a segítségemre, akivel a legtöbbet beszéltem eddig, s aki, mikor egyszer elhagyta a Merulát, a Shávon túl maga is látott villámot. Micsoda félelem, micsoda ámulat lett úrrá rajta, amikor ezt előttem elmesélte a többieknek. Tehát a záporoknak már ezt a furcsa egyformaságát is nehezen sikerült értelemmel elfogadnom. Ami viszont végleg felfoghatatlan volt eddigi tapasztalataimhoz képest, az a lehulló, dézsányi nagy vizek sorsa. Ha feljön a zápor, a Merulán, ezen a lejtős földdarabon perceken belül irdatlan tömegekben zúdul a víz lefelé. Olyan medrekbe terelődik, amelyeket hosszú idő óta vájt meg magának, s melyek szövevénye csak segítségére volt a helyieknek a hosszú idők óta meglévő legelők kialakításában. (Bár... Igazán nem csodálkoznék azon sem, ha a legelők keletkeztek volna előbb.) Ilyenkor szempillantás alatt telnek meg a medrek, melyek sebes iramban, mintegy okádják a vizet végig, a Merula egyenletesen lejtő, hosszú lankáin. Amikor először láttam ezeket a víztömegeket a Merula alján a deszkafalnak csapódni, azon csodálkoztam, hogyan nem zúzzák szilánkjaira azt. Ám az ismert félelemből fakadóan a helyiek alapos megfontolással építették masszívra a deszkafalat. Úgy ereszti ez tovább a vizek irdatlan tömegét, akár a vasból készített szita. Maga nem mozdul, de a nagy részeket kisebbekre osztja. Az első záporom idején még nem igazán ismertem oly sötét árnyalataiban a Drizsechez kötődő rossz hiedelmeket, ezért kíváncsiságomon túl tudatlanságomból is fakadt az a tettem, amelyet annak idején elkövettem, s melyről így utólag meg kell vallanom, életveszélyes is lehetett volna, ha a helyiek tudomására jut. Ha felgyűl a zápor, mindenki bezárkózik az odvába, a legnagyobb számú helyieknek, a csirvásoknak is jó alkalom ez az alvásra. A zápor elálltát már nem az ég kevés, beszivárgó világosabb szürkéjéből tudják a helyiek, mindenki ösztönösen érzi, hogy esik-e odakinn avagy sem, nem fenyegeti a csirvásokat az elalvás veszélye. Ilyenkor egy lelket sem látni odakinn. Szerencsémre. Hiszen így senki nem láthatott engem sem, amikor első záporom alkalmával, nem törődvén a hideg, szürke esővel - mert az itteni esővíz nem fehér, hanem maga is áttetszős, halványszürke árnyalatú - elhagyván az alacsonyan fekvő vendégházat kíváncsian indultam meg a kerítés irányába; vajon mi történik a vízzel? A sebes víznyalábok térdmagasan csaptak fel a kerítésnek verődvén. Ebben a hatalmas, hullámszerű víztömegben a kerítésen tapogatózva kúsztam el a következő kapuig. Micsoda szerencsém volt, hogy ki nem nyithattam! (Akárkinek nem adnak kulcsot a helyiek.) Utólag láttam csak be, ha én utat nyitottam volna ennek a mérhetetlen vízárnak a kerítésen, bizonyos, hogy magával sodor azon a pár lépés hosszon, el, egészen a Drizsecig... Mást fundáltam ki tehát, olyan helyet kerestem, ahol felmászhatnék a három-négy méteres kerítésre valahogyan. Sokáig tartott, de megérte felmásznom, megérte bőrig áznom. Ekkor következett el ugyanis az első olyan merulai talánnyal való találkozásom, mely közelebb vitt azon érlelődő elhatározásomhoz, hogy hosszabb ideig maradok a Merulán. Az első olyan a Merula számos talányaiból, melyek megértése nélkül, azt hiszem, az én kíváncsi lelkemnek nehéz lesz távoznia innen. Felkönyökölvén a kerítésre azt kellett ugyanis látnom, hogy miután a kerítés szitaként lassítja és lenyugtatja a mérhetetlen víztömegeket, lassú, egyenletes, selyemsima, csendes lepelként bocsátja azt tovább a Drizsec vizébe. És ezt a látványt nem értem, nem érhettem fel ésszel. A Drizsec, ez az alig méternyi patak ugyanis úgy itta el a mérhetetlen víztömegeket, mint cseppet a tenger. Dörzsöltem a szemem, de csak nem bírtam felfogni a látványt. Egy ilyen keskeny, alig méternyi széles, elvégre egy völgy mélyén fekvő pataknak percek alatt folyóvá kellett volna duzzadnia a merulai eső tengerárja alatt. S csodára, a Drizsec vize egy centit meg nem dagadt, csak nyelte, nyelte, egyre nyelte a szürke merulai esőt, akár valami irdatlan felejtés a sok-sok emléket, s az alján, ki tudja hová, ki tudja milyen fenekelten mélységbe, csak ontja, egyre ontja, amit szempillantás alatt megemésztett. Ahogy ott álltam - jól kivehetően emlékszem vissza -, akkor indult el bennem az a különös, akkor még homályos, de azóta folyton erősödő érzés, hogy tennem kell valamit a Merulával, mert a Merula, igen, a Merula el akar mondani nekem valamit. Amit akkor éreztem először, az ma is ég, s egyre forróbb lánggal perzsel. - Maradok.
