A feketeruhás angyal avagy Magányun-akt

15 évesen választanom kellett két lány között. Persze rosszul döntöttem, nem lényeg, ez a pár sor a "másik" lányról szól, aki azóta színésznőcskévé cseperedett. Akármilyen sikerek, melyekért azonban tényleg becsülöm. Kevés ideje van a rajongókra, ezért lényegretörőnek kellett lennem szándékaimat illetően az előadást követően az öltöző előtt.
- Srerelmesnek kellene már végre lennünk - mondtam.
- Ez adott.
Felcsillant a szemem; emlékszik...
- Hát akkor ki kellene már mutatnunk végre...
- Alig várom.... - suttogta, és közelebb hajolt. Fülem tövére lehellt egy szigorúan rajongóknak kijáró puszit. Ezzel tovaillant, mint aki ott sem volt. Nem is lesz. Betonként kötött orromba hajának illatszer illata. Bárkié lehetne. Arra gondoltam, elviszem innen, levetkőztetem, és megmosom a testét, megmosom tiszta vízben a haját. Ezután fel sem öltöztetem, magamhoz húzom, ölelem, ölelem, beletúrok a hajába, s végül teleszívom a tüdőm dús hajának önmaga-illatval. Érzem. Őt. Magát. S mindeközben hagyom, hogy görcsösen átöleljen, ujjbegyig belemarja ujjait hátamba, s elzokogja vállamon leélt, végtelen, megismételhetetlen magányát. Magányunkat.