Merulai jegyzeteimből - 4. kép

A keskeny, pusztán lépésnyi széles, de annál mélyebb patak nevét nem tudtam megjegyezni, de nevének csudára varázsos hangzása mintha mégis ott csengne-bongna valahol a fülemben. Ennek a pataknak csodás, mély zengése van, ahogy alig észrevehető lassan folyik tova a Merula tövén, ennek és a Shávnak határaként. Vize tisztának tűnik, mégsem emlékszem, hogy láttam volna benne bármit is. Ejj, nehéz ezt elmagyarázni, fent kivehető, sötéten csillámló vize van, amely, mondom, tiszta, de mégsem látsz az aljára. Mert hát irdatlan mély - tartják a helyiek. Ja, persze, ezzel a neve is eszembe jött, a helyiek ugyanis azt mondják az emberre, ha ez szeszélyes, kétszínű, vagy rosszban sántikál; "Drizsec vizét mutatja." Ezzel azt akarják, hogy az illető nem tűnik megbízhatónak, ahogyan a patak, a Drizsec sem megbízható. Keskeny ugyanis, ám mégsem lépnek bele sehol, mert nem látni az alját. A merulaiak furcsa nép, itt vagyok egy ideje, de időnként mégis elő-előkerül egy-egy olyan babona, történet, hiedelem, amelyet ámulva hallgatok végig. A Drizsec vizét, amióta az eszüket tudják, mindig átugorják. Merulai soha nem érintkezik a határvízzel sem jövet, sem menet. Hitük szerint aki a vízzel érintkezik, az a fél lelkével fizet. Mert ha jövetben érintkezik a Drizsec vizével, akkor be nem engedi a fél lelkét a Merulára, ha meg épp távozik, akkor ki nem engedi a fél lelkét a Meruláról. Elmossa magával. Csodásan logikusak ezek a helyi hiedelmek. S nemhogy az emberek, de még a háziállatok sem ihatnak a Drizsec vizéből, nem érintkezhetnek azzal. Épp ezért építették körül a helyiek a Merula tövét egy végeláthatatlan deszkakerítéssel amíg a szem ellát. Kóbor állat ne jusson a patak vizéhez, még behozná a "kétséget". Tehát, ahogyan én értelmeztem a dolgot, fél lélek ide vagy oda, a merulaiak azt tartják, aki érintkezik a Drizsec vizével, annak megbomlik valami az agyában. Hogy mindezt honnan is gondolják, azt persze nem tudták nekem elmagyarázni. Hiába kérdeztem, minden érvük csak az a pár tíz év előtti eset, amikor a Khotem csirvás egyik lova megkergülvén átszakajtotta a deszkasort, s belekortyolt a Drizsecbe. A szegény pára ezután ugyanis sötét, éktelen mélyről jövően, s hosszan nyerített fel. Megremegtek bele a deszkák, s tán zengett az egész Merula, hiszen a módosabb, magasabban lakó Felmerulaiak közül is sokan állítják, kijöttek odújukból a soha nem hallott hörgésszerű zengő hangra. A pára ezután veszettül ám mégis gyengén, kínlódva megvonaglott kettők-hármat s megindult vissza a maga szakította résen a deszkasoron át. Mivel azonban a rést ugrása közben tépte a deszkákon, vissza is csak lendülettel mehetett, mert magasan volt a hasadás. Kínlódott szegény össze-vissza, nem volt helye lendületet venni, hiszen a Drizsechez, ami amúgy is csak pár lépésnyire áll a deszkáktól, jobban félt újra közelebb menni, mintha kénköves tűz égett volna mögötte. Veszékelt, jajákolt egy darabig, s aztán kényszerűségből sréhen nekivetemedvén, szörnyű hangokat kiüvöltvén elszánta magát az ugrásra. Ez lett a veszte. Azt mondják, amúgy is meghalt volna a kergületbe, de hogy nem tudott kellő lendületet venni az ugráshoz, fennakadt a törött deszkákon. Szörnyűséges rémület ül a helyiek arcára, amikor ezt a képet mesélik. A ló testébe négy-öt helyen álltak bele a félbetört lécek, útszúrták a bal lágyékait, hatalmas, telt, fekete testét. Ennek az eleve hatalmas merulai lovak között is kivételesen óriás kancának léc szúrta át izmos, vaskos gigáját. Senki nem ért többet a tetemhez. Úgy égették fel, ott, a kerítésnek nyársain, s körötte hosszan a földet, a növényeket, s a léceket, jó darabon, ameddig csak egy cseppben is elfröcskölt az állat szurkos vére, mely mint mondják, vastag csíkokban spriccolt szét a Merulán, s már a levegőben megkezdett szurokszerűvé csomósodni. Széles körben égették fel a Merula tövét, valameddig csak utolsó csontja is hamuvá nem porladt a dögnek. S bár az esetnek mára nyoma sincs, a merulaiak egészen addig nem építették újra a kerítésszakaszt, ameddig a jótékony merulai záporok le, egészen a kemény földig az utolsó hamufoszlányt is bele nem mosták a Drizsec vizébe, hogy az elmossa magával. Tényleg kifundált egy története ez a helyieknek, melyet ugyanúgy mesél el bármelyikőjük. Ám mi igaz ebből az egészből? Hiszen a Drizsec vizét már korábban is kerülték. A Khotem csirvás állítólag még a szinte soha meg nem mukkanó csirvások között is kivételesen csendes volt mindig is, miért hát, hogy épp most kéne beszédesnek lennie, amikor a helyiek szerint, nem tudni pontosan, de a nyolcvanon már bizonnyal túl van. A ló? Hiszen az már akkor kerge volt, amikor áttépte a kerítést. S hogy most van egy része a kerítésnek, ahol tényleg csak a kopár föld tartja a léceket, és sehol agy fia szál fű? Ugyan, furcsább dolgot is látni errefelé. Különben is egy-egy nagyobb esőzéskor olyan tömegben zuhan a víz a Merula tövére, csoda, hogy egyáltalán bármi növény megtapad a talajban. Tényleg színes a fantáziájuk ezeknek a merulaiaknak. Bár meg kell hagyni, ilyen sejtelmes, sötéten tiszta, egyedi patakot, mint ez a Drizsec, soha korábban nem láttam. Kacérkodtam is a gondolattal, hogy próbát teszek a vizével, de gyorsan elvetettem gondolatom, hiszen ha tervem nem járna sikerrel, és rajtakapnának, fogalmam sincs, ennek milyen sötét következményei lehetnének. Oly régóta még csak nem lehetek itt, s nem volna szerencsés próbára tenni az amúgy komor, mogorva helyiek magam iránt döcögősen összegyűjtögetett jóindulatát.