Levél a Meruláról

k. és én ugyanabba fogunk belehalni - csak ennyi állt abban az üzenetben, melyet ma tűzött gallérom mögé a merulai postamadár. Heves érzemények lobbantak fel bennem, bár arcom éppen olyan szenvtelen volt, mint amilyen szenvtelen minden esetben, amikor érzeményeim vannak. Gyors kérdések sora.
Miben?
...mikor-hol?
....egyszerre?
Ezek az ismert gyors, felületes, részvéttelen kérdések.
Aztán, ha törődsz magaddal, ha legalább magadhoz őszinte tudsz lenni, ami mellesleg emberi létünk és nemlétünk egyik legforróbb tűfoka, végül rákérdezel a lényegre is. Igazából nem érdekel, ki az a k. Esetleg annyiban, hogy tudjam, nekem mi közöm van hozzá, hiszen a lényegi kérdés azért mégiscsak az, hogy ki vagyok én....

...mindez a madár egyetlen szempillantása alatt játszódott le bennem. Közben ránéztem, hisz okosan és nyugodtan pihent a vállamon. Összenéztünk, s a szempillantás törtrésze alatt tudtuk, minek kell következnie. Ahogyan állok a szakadt járdán a bármilyen időben, s a merulai madár szemébe nézek, mikor a vállamon ül - ez az én paradicsomom. Ez egy szelet mennyország, olyan érzés, mintha életed összes nyugalmát egyetlen pillanatban zúdítanák rád. A madár retinájában nemcsak a mennyország fényét pillanthatod meg, de az illatát is érzed, selymes lágy-melegét. És mindeme káprázat ellenére soha senki nem várja a madarat, mert tudják, mit jelent jötte. Jártam a Merulán, valamiben ismerem az ottaniakat. Ez a gyönyörű aranycsőrű fekete madár valahol ott lapul az összes merulai rejtelmek legalján. Ha tudod a merulaiak életét, érted, hogy a madár nélkül nem is léteznének merulaiak, egyáltalában nem is létezne a Merula. Senki nem kívánja, hogy a madár a vállára szálljon. Túl kockázatos. A merulaiak hite szerint a madár mindenkit csak egyszer látogat meg, s üzenetével megváltoztathatja az illető életét. Ám sem az üzenetet kiszámítani nem lehet, sem az árát, ami éppen a probléma. A merulai madár roppant árat kér üzenetéért...
Abban a pillanatban, mikor összenéztünk, talán ezért is voltam nyugodt: mivel nem tudom, ki vagyok, bármimet elviheti. És megértettem tekintetéből, okos nemes fejbiccentéséből. Az ár valahol indokolt volt. Mivel két ember életére, s halálára nyertem rálátást, nem tehettem ezentúl csak a fél szemem világával. Szánt a madár, sajnált, együtt érzett. Szeretett. Kezemben a levéllel álltam higgadtan, s rezzenéstelen arccal tűrtem, amint nemes aranycsőrével kivájja bal szemem. Ha az ember elveszíti a szeme világát, az nem egyik percről a másikra történik. Látás és nemlátás között szinte megáll az idő, s e két pólus közé odaékelődik egy régi emlék, egy néhai szerelmes sóhaja, egy bűn, ami nem nyerhet feloldozást, egy mosoly, amely járt volna neked, vagy a szétbomló gőz, ahogyan a csésze forró tea reggel a teraszon öngyilkos módjára megpróbálja felolvasztani, a város januári telét. E két pólus közé odaékelődik egy gyermekkor, egy emberélet, s talán az egész emberiség története. Látás és nemlátás között ezer év telhet el, tulajdonképpen Merulai jegyzeteim nem mások, minthogy magam elé tárom a Merulával történő megismerkedésem képeit, úgy amint azalatt a néhány pillanat alatt lejátszódtak bennem, míg a merulai madár kitépte bal szemem.
Nem sok az ár. Az üzenet valóban megváltoztatta az életem, s visszagondolva, rendíthetetlenül hiszem, hogy az ember szeme világa a legkevesebb, amit feláldozna azért, hogy végre lássa azt, amiért annyit szenvedett, hogy végre meglássa életének okát, értelmét és célját, hogy végre lássa: önmagát.