Ez is én vagyok, ne féljetek.
Tegnap TV-ből ismeretes, plakátarcos úriember mondta nekem, hogy mostmár Istenre vagyunk bízva.
Eddig is oda voltunk - gondoltam, de szólni még nem mertem, szólni még gyermek a szám.
Aztán mi derült ki!
Hát csudák csudájára az, hogy ma is Istenre vagyunk bízva, és mindig oda leszünk.
Remélem nektek nem újdonság ez. Nekem sem az, csak már hosszú-hosszú ideje süket volt rá szívem, s e nagy zsongó csendben csaknem elfelejtettem.
... most barátaimmal épp a lovakat fogjuk be. Nagy, vas ekéket uszítunk gyommal, s rögökkel terhes szántóföldjeinkre. Jó földbe hulljanak az új vetés magjai. Tavaly vontak be először a fökdmunkákba, fejemen még sok az ifjú-szőke szál, erősödnie kell szakállamnak is. Azóta kevés, rossz termésünk volt, de ettől még idén is be kell vetni a földeket. Sőt, talán éppen ezért. Prüszkölnek, rúgnak, nyerítenek kevés számú lovaink. A tűző Nap máris égeti lucskos, fekete szőrüket. Hamar kiszáradhatnak, ha így isszák magukba a Napot. Mi csendben, egyszerűn lendítjük ostorainkat, a lovak pedig - behúnyván sötét szemeik - nekifeszülnek, megvetik patájukat a süppedős rögön.
Rámarkolok én is az ekére, a szántás férfimunka.
Indulunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése