folyt.

Ez a magány. A legrosszabb fajta: társas. Ez még tagadja is magát, s tényleg csat te tudod, hogy mégis ő van ott. Ilyen a magány. Szövi cseleit, fondor. Mintha egy női kezet szorítanál, s égetne hidegével. Csaknem negyedszázad óta, s mostanában egyre inkább úgy bújok anyám szoknyája alá, hogy Oidipusz hozzám képest egy kidolgozatlan képregény-karakter. Anyának legalább kötelessége szeretnie - mert, valljuk meg őszintén, magányos vagyok. Szerethetném, ki nem szeret, s szerethet, kit nem szeretek. Rossz ez az egész, nagyon fáj. Az önsajnálat meg csak annyira jó, hogy szégyenérzetet generáljon. Legalább őszinte vagyok, ez is valami. Hinni kéne, hogy szeretni fogok. Gyerünk, mondogasd magadban: szeretni fogok, szeretni fogok szeretnifogokszere...

.... hogy nekieredt kint az eső...
Szerencse, hogy fedett hely a ravatal. Anya szemben áll velem, s a koporsó felett átpillantván homlokát ráncolja. Valószínűleg elfelejtkeztem magamról, mert hangosan motyogni kezdtem, s anya ezt nézte rossz szemmel. (szeretnifogokszeretnifogokszeretni...) Mire megindulunk a koporsóval, eláll az eső.
Utyulu-putyulu akkor kapta a nevét, amikor 88-ba' a keletnémet elvtárs két fiát egy 30 kilométeres úton fogadásból meg akarta tanítani magyarul. Ahogy hallod, egy az egybe'. A két kinder ennyire jutott: szkojkoj verebentyú. Vagy ahogy mi tudjuk, ez a veréb. A két kinder nagyon élvezte, hogy tudja a veréb nevét magyarul. Ezen az úton hazafelé még azt is megtanulták, hogyan hívják tanárukat: Utyulu-putyulu. Mein Gott, hogy derültek ezek a magyar szavakon!
Meghalt Utyulu-putyulu.
A nagybátyám.
A sírhoz érvén megláttuk a gödröt, le, a mélyéig. A sír belső falán meggyűrődött a homok, mintha azt írták volna rá: Zimmer frei. Úgy tetszett, szépen ki volt porszívózva. A koporsóra négy, méteresnél is kétszerte nagyobb izmos veréb seperte szárnyával a homokot. Szárnyukon meg-megcsavarodott a lanyha szél, s azt suttogta: Utyulu-putyulu, Utyulu-putyulu...
Nem az a tragédia, hogy felismerjük a magányt.
A tragédia az, hogy küzdünk ellene, miközben tudjuk, reménytelen.




... - mondja bennem egy gyengébb hang. Holnap talán szebb keretek közé festem a valóságot. De ma ez vagyok. És ez is én vagyok, ne féljetek.