Füst - 3. rész (egyperces - két felvonásban)

... k.-nak eszébe jutott, hogy a múltkor volt az a váratlan
találkozása egy cigi közben. De ki is, ki is volt az a régi ismerős?
Ahogy gondolkozott, idő közben ráébredt, azt sem tudja megmondani,
hogy mióta ismeri ezt az embert. Tulajdonképpen az idő is mindegy -
mondta magában k., és valamivel később eszébe jutott
a régi ismerős neve; valami Bergsonnak hívják...

Füst - 2. rész (egyperces - két felvonásban)

...k. ült az irodájában az íróasztalánál,
és arra gondolt, ki kellene menni rágyújtani,
ám idő közben elnyomta az álom...

Füst - 1. rész (egyperces, két felvonásban)

...amikor k. felébredt az irodában, úgy döntött kimegy rágyújtani.
A dohányzóban az első hosszabb szívásnál arra lett figyelmes,
milyen eleven pirossággal parázslik fel a papírba zárt dohány...

... egyszer csak egy régi ismerőse köszönt rá halkan.
"Szervusz, k." Réges-régen nem találkoztak. Az illető faggatni kezdte
az azóta eltelt időről, és ahogyan az rendesen történik ilyenkor,
még régebbi dolgok kerültek elő. k. módszeresen átgondolta az eseményeket,
sorba tenni, értékelni vagy esetleg teljesen elhatárolni egymástól
az összemosódó emlékeket azonban meg sem próbálta. Nem is gondolt bele,
hogy ezt kellene tennie. Így nyúlt el a beszélgetés egészen délutánig.
Ahogyan ültek az asztalnál, idő közben mintha egy furcsa,
nyúlánk, szürke köpenyes alak közelítette volna meg k.-t a háta mögül.
A válla felé nyúlt, de mire k. megfordult, az alak eltűnt.
Nincs is ebben semmi furcsa.
k. folytatta tehát a beszámolóját, hosszan,
részletesen. A régi ismerős érdeklődve hallgatta, merev,
változatlan mosollyal az arcán, csak a szemöldöke
rezzent néha-néha, jelezvén, hogy talált valami érdekeset...

...mikor végigégett a dohány, k. elnyomta a cigarettáját, és elindult vissza az irodájába...

virágvásár

k. öltözködik.
és ott a virág. viszi.
arcszesz, fésű, virág - megkopott, avas udvarlók
utánérzete.
(...)
A csengőszóra ajtót nyit egy szőke hölgy.
- Kezét csókolom, Vikit keresem!
- Kit?
- A Szász Vikit, itt lakik.
- Nem, sajnálom, itt semmilyen Viki nem lakik. Viszlát.

k. fogja a virágot. markolja.
hátrál a záródó ajtó elől.

k. egy lánnyal álmodott.
megálmodta hol lakik, mi a neve, és hogy fél nyolckor randiznak.
virágot vitt.
a lány sehol.
ez érthetetlen. ez felfoghatatlan.
miért nincs ott, ha egyszer úgy álmodta?!

A hely mindegy. Tulajdonképpen az idő is mindegy.

Esős, nyálkás őszi nap, amilyennek szeretem.
Ilyenkor meg lehet becsülni, ha kikacsint a napocska.
A pontos hely mindegy is talán, valahol trappolunk át
egymáson a várossal j-ből k-ba éppen,
amikor hirtelen egy óvatlan pillanatban elhagyom
magamat. E helybe andalogni jó.
Zakó, mert attól az ember fontosnak érzi magát, meg
hát persze kell, valami köteg hivatalos irat, műanyag
kaja - amivel, ha a jobbikosok látnak, abból azonnal leszűrik, hogy
legalábis kommunista vagyok, és valószínűleg nyitvahagyom éjjelre
Marxot, ha esetleg jönne a fogtündér, őt is elérje az egyosztályos
mennyország hite -, egy szál virág, meg valami nő emléke
éjjelről az álom és valóság ködös, talán nem is létező mezsgyéjéről.
Én azt hiszem, most sikerült vennem egy szál rózst egy lánynak,
aki tulajdonképpen nem is létezik. Vlahol olyan ősi és autentikus ez így...
... de azért csak viszem, viszem a virágot - posztmodern,
elba*ott donjuánja -, hogy tárt karokkal várj, hogy
öledbe fogadj, karjaidba zárj, szoríts, megóvj,
és ne is, ne is eressz el soha,
Áldott Magánosság!

„a gyerek… azt feleli: OK.”

Reflektor hasítja az őszi, de sejtelmesnek sem sejtelmes eget, piros és sárga szónokok szájából véres nyál fröcsög. Megtanulja a gép, nem húzza alá a program a neved; megújult kanonizáció, dübörgő közösségi emlékezet. S nézel kérdőn egy semmitmondó zászló jellemtelen hármasába, megadván magad: Piros, fehér, zöld! - Ez a magyar föld. Üresen hagy, meg sem indít a páréves emlék, ahogy saját maguk saját magukat verték: Sárga, lila, kék: - Ez a magyar nép…

… tennfiad ... magzatod miatt … csak tompán hasít be egy-két szó, már nem éri el a sebet, hogy felszakítsa. Ez már egy másképpen értelmetlen Október 23-a.

… s mégis van, mégis éled valami szenvedély, valami mozdít, valami mégis megindít, az órádra nézel, majd szeded a lábad, sietsz, hisz hűen, hűségesen vár otthon az esti film.

Látjátok, feleim, mik vagyunk?
Íme, számlaszám, frekvencia, valami fa*om slusszkulcs meg mobiltelefon és este nyolcas film, talán 160 karakternyi észben tartott
tört-
én-
elem,
egyszóval ma is, mégiscsak por és hamu vagyunk.


„Isten, szánd meg a magyart!”

Anya ül baloldalon, apa a jobbon. k. középen. (4-es szabály…)
Szemben, a képládában – nyomja, erőlteti magából - csillag szaratik.
„Tisztelt fogyasztói társadalom! Íme: szar. Tessék, fogyasszanak!”
Férfi fekete ingben, mikrofonnal.
Énekelni fog: Morricone.
(Anya, az nem instrumentális?)
Szöveg nincs, de kell visítani a zene közben.
Kezdi.

…csengetnek, csörög a telefon.
Apa – dolgozott egész nap – csoszpitol.
Kulccsal csörög.
Zárral csörög.
Bármivel csörög, de csörög.
Még.
… még szerencse.
… ennyi zavaró dolog nélkül k. sírna.
Olyan gyönyörűen visít a férfi fekete ingben.

Apa, anya, a bátyám, és én, k. konzervatív család vagyunk.
Mondják rólunk.
Csak azért tudatom ezt, hogy értsük:
ebből adódóan, tehát
konzekvensen állapítja meg a család nyelve
a férfiről fekete ingben, hogy buzi.
(Más körökben nyilván máshogy mondanák ezt családom fragmentumai,
de hát aki más körökben meleg, más, homoszexuális,
az otthon azért mégiscsak buzi.)

Szép esténk van.
Ahogy mondják: konzervatív,
tévét is csak keveset és tudatosan.
Csak én paradoxálok azon, hogyan fér bele az életembe,
hogy vérig hatódok ezen a hangon.
Hogyan lehet mégis ilyen kiművelt, irgalmatlanul szép,
tiszta hangja?!
Feszít, mert mintha valami ellentmondás volna benne,
mégis megkérdőjelezhetetlenül valós:
egy szép hangú buzi.

(((…a k. életbe...)))

Állok kimeredett fényben,
S mely csepp, eret rajzolván kezemre,
Útnak indít a végtelenbe,
Hullani készül éppen.

Félperces

Hszi Min Csao végigtekintett a homályba vesző, hosszú lépcsőlejárón. Megremegett a térde, összekoccantak a fogai; belegondolt. Ökölbe szorította a kezét, s végül is azt mondta magában; „Én Hszi Min Csao vagyok, és senki más nem rendelkezhet az életemmel, csak én, Hszi Min Csao.”

Kis idővel később Hszi Min Csao visszafeküdt aludni, és reggel az ébresztőórája pontban negyed hétkor felébresztette.

Hát\tér

Hát\tér

Kopottan születik az ősz mögénk;

mostanra elhullajtja, elsárgulja régi láz-

szerelmünk.

S állunk hosszan,

mozdulatlan állunk,

képünk letisztult, kopott

fény-ezüst.

Kusza, nedves avaron feketerigó

rázza dermedt tollait,

- ez az ősz nem múlik el rólunk,

tél nem jő, idő, zord, félelmes

változás nem éri fel

lényegünk.

Valami széttört, szürke nap

szilánkjaival felsimult,

felragadt a fellegek fölé,

s hol fölöttünk csepp-szilánkok tengerárja,

képünk letisztult, kopott

fény-ezüst.

Kezedre fémes, csillogó meleget

vetít a madár szikrázó

gyászköntöse;

furcsa, fekete, ezüstös meleg.

Nincsen, nem akarunk, nem

lesz másunk. Ennyi e-

lég nekünk.

S az őszi tájat

- csak én érzem –

lágyan átszövi, bejárja, keresztülzsongja

sárga hangod, némi aranyat csempészve

a tájba, amíg szürkén, szüntelen

ragyog,

ragyog

képünk: e letisztult, kopott

fény-ezüst.

Illatod el nem hullt esőé,

távoli, friss, lényemből való.

Fényed, hangod engem köt bele

a múlni felejtő elmúlásba;

ez a kép a mi mozdulatlan halál-

életünk.

S tekintetem ez őszi kép.

Egyetlen, nincs-más

valóságom,

ahol te vagy a szín,

a hő, a hang,

te vagy az idő, a tér,

a képzelet

s a való

s a minden,

minden vagy: Te

- bárhol is légy –

e kettészakított

elválasztha-

tatlanságban;

s míg őrizlek,

mert valóm,

börtönöm és

szabadulásom,

átkom és

áldásom,

életem vagy

és halálom,

addig

Te vagy: a fény-

s Én: ezüst.

Beköszöntő

Szerelmes Brátim!

Nem tudom visszakövetni időben, hogy mikor invitált meg csodálatos webnaplójára bizonyos e. (Így írja, kis betűvel, ennyi a neve: e. A pont is hozzá tartozik.) Én nem tudom, ki az az e. Ismerek egy bizonyos hölgyet, aki a webnaplót „birtokolja”, de ő minden bizonnyal nem lehet azonos e.-vel. Saját bevallása szerint sem. A blogírás egyik alapvető funkciója[1] egy arc építése. Egyfajta lavírozás aközött, hogy milyen vagy valójában, és milyennek szeretnéd, hogy meghívott vendégeid lássanak. Önépítés. Öntetszelgés. Játék.

Azt hiszem ez axiómaszerűen igaz. Mégis szeretnék ezzel a konvencióval szembemenni. El akarom hitetni, hogy amit itt olvastok, ami itt „megtörténik veletek”, annak talán több köze van a valósághoz, mint rengeteg fölös dolgainknak. Egyébiránt aki elém tárja az abszolút valóságot, annak előszeretettel, önként vallom meg, hogy ami itt van, aki itt vagyok, az hamis. Addig azonban bizton, rendíthetetlenül állítom – és teszem joggal -, hogy ez valóság.

Mivel termékeny „találkozásaival” e. indított el egy saját webnapló írásának az irányába, ezért gondolkodtam egy címen, amely a következőképpen nézett volna ki. „e.-hez képest”. Ha pedig címmé nem is vált ez a pár szó, azért nem árt már így, az elején tudatosítani: ez erőst meghatározó.

És hogy miért írok? Vannak elképzeléseim, de azért szeretném, ha ti is segítenétek megválaszolni ezt a kérdést. Ezért is hívtalak meg titeket: esetleg kíváncsiak lehettek k.-ra.

Ez vagyok én.

Kozma Tamás.

Vagy a mester nyomán:

„én KOZMA TAMÁS

vagyok és elrepülök

a fejetek fölött.”

---

[1] Nem, nem lesznek hivatkozások, a foucault-i diskurzus-olvasatom szerint értelmetlen a használatuk