„a gyerek… azt feleli: OK.”

Reflektor hasítja az őszi, de sejtelmesnek sem sejtelmes eget, piros és sárga szónokok szájából véres nyál fröcsög. Megtanulja a gép, nem húzza alá a program a neved; megújult kanonizáció, dübörgő közösségi emlékezet. S nézel kérdőn egy semmitmondó zászló jellemtelen hármasába, megadván magad: Piros, fehér, zöld! - Ez a magyar föld. Üresen hagy, meg sem indít a páréves emlék, ahogy saját maguk saját magukat verték: Sárga, lila, kék: - Ez a magyar nép…

… tennfiad ... magzatod miatt … csak tompán hasít be egy-két szó, már nem éri el a sebet, hogy felszakítsa. Ez már egy másképpen értelmetlen Október 23-a.

… s mégis van, mégis éled valami szenvedély, valami mozdít, valami mégis megindít, az órádra nézel, majd szeded a lábad, sietsz, hisz hűen, hűségesen vár otthon az esti film.

Látjátok, feleim, mik vagyunk?
Íme, számlaszám, frekvencia, valami fa*om slusszkulcs meg mobiltelefon és este nyolcas film, talán 160 karakternyi észben tartott
tört-
én-
elem,
egyszóval ma is, mégiscsak por és hamu vagyunk.


„Isten, szánd meg a magyart!”