Hát\tér

Hát\tér

Kopottan születik az ősz mögénk;

mostanra elhullajtja, elsárgulja régi láz-

szerelmünk.

S állunk hosszan,

mozdulatlan állunk,

képünk letisztult, kopott

fény-ezüst.

Kusza, nedves avaron feketerigó

rázza dermedt tollait,

- ez az ősz nem múlik el rólunk,

tél nem jő, idő, zord, félelmes

változás nem éri fel

lényegünk.

Valami széttört, szürke nap

szilánkjaival felsimult,

felragadt a fellegek fölé,

s hol fölöttünk csepp-szilánkok tengerárja,

képünk letisztult, kopott

fény-ezüst.

Kezedre fémes, csillogó meleget

vetít a madár szikrázó

gyászköntöse;

furcsa, fekete, ezüstös meleg.

Nincsen, nem akarunk, nem

lesz másunk. Ennyi e-

lég nekünk.

S az őszi tájat

- csak én érzem –

lágyan átszövi, bejárja, keresztülzsongja

sárga hangod, némi aranyat csempészve

a tájba, amíg szürkén, szüntelen

ragyog,

ragyog

képünk: e letisztult, kopott

fény-ezüst.

Illatod el nem hullt esőé,

távoli, friss, lényemből való.

Fényed, hangod engem köt bele

a múlni felejtő elmúlásba;

ez a kép a mi mozdulatlan halál-

életünk.

S tekintetem ez őszi kép.

Egyetlen, nincs-más

valóságom,

ahol te vagy a szín,

a hő, a hang,

te vagy az idő, a tér,

a képzelet

s a való

s a minden,

minden vagy: Te

- bárhol is légy –

e kettészakított

elválasztha-

tatlanságban;

s míg őrizlek,

mert valóm,

börtönöm és

szabadulásom,

átkom és

áldásom,

életem vagy

és halálom,

addig

Te vagy: a fény-

s Én: ezüst.