Esős, nyálkás őszi nap, amilyennek szeretem.
Ilyenkor meg lehet becsülni, ha kikacsint a napocska.
A pontos hely mindegy is talán, valahol trappolunk át
egymáson a várossal j-ből k-ba éppen,
amikor hirtelen egy óvatlan pillanatban elhagyom
magamat. E helybe andalogni jó.
Zakó, mert attól az ember fontosnak érzi magát, meg
hát persze kell, valami köteg hivatalos irat, műanyag
kaja - amivel, ha a jobbikosok látnak, abból azonnal leszűrik, hogy
legalábis kommunista vagyok, és valószínűleg nyitvahagyom éjjelre
Marxot, ha esetleg jönne a fogtündér, őt is elérje az egyosztályos
mennyország hite -, egy szál virág, meg valami nő emléke
éjjelről az álom és valóság ködös, talán nem is létező mezsgyéjéről.
Én azt hiszem, most sikerült vennem egy szál rózst egy lánynak,
aki tulajdonképpen nem is létezik. Vlahol olyan ősi és autentikus ez így...
... de azért csak viszem, viszem a virágot - posztmodern,
elba*ott donjuánja -, hogy tárt karokkal várj, hogy
öledbe fogadj, karjaidba zárj, szoríts, megóvj,
és ne is, ne is eressz el soha,
Áldott Magánosság!
Mindezt átélve (??) persze azt hozzá kell tennem, hogy egyik szemem ír, a másik meg görög.
VálaszTörlésKitartó társ az irónia.
na királyfi, neked telitalálat lesz a closer:) ami kimondja, mindenki magányos, s a szív vérbe csomagolt ököl. még le is fotografálnak majd, hogy a definiálhatatlan állandósággal történjék valami:)
VálaszTörlés