Anya ül baloldalon, apa a jobbon. k. középen. (4-es szabály…)
Szemben, a képládában – nyomja, erőlteti magából - csillag szaratik.
„Tisztelt fogyasztói társadalom! Íme: szar. Tessék, fogyasszanak!”
Férfi fekete ingben, mikrofonnal.
Énekelni fog: Morricone.
(Anya, az nem instrumentális?)
Szöveg nincs, de kell visítani a zene közben.
Kezdi.

…csengetnek, csörög a telefon.
Apa – dolgozott egész nap – csoszpitol.
Kulccsal csörög.
Zárral csörög.
Bármivel csörög, de csörög.
Még.
… még szerencse.
… ennyi zavaró dolog nélkül k. sírna.
Olyan gyönyörűen visít a férfi fekete ingben.

Apa, anya, a bátyám, és én, k. konzervatív család vagyunk.
Mondják rólunk.
Csak azért tudatom ezt, hogy értsük:
ebből adódóan, tehát
konzekvensen állapítja meg a család nyelve
a férfiről fekete ingben, hogy buzi.
(Más körökben nyilván máshogy mondanák ezt családom fragmentumai,
de hát aki más körökben meleg, más, homoszexuális,
az otthon azért mégiscsak buzi.)

Szép esténk van.
Ahogy mondják: konzervatív,
tévét is csak keveset és tudatosan.
Csak én paradoxálok azon, hogyan fér bele az életembe,
hogy vérig hatódok ezen a hangon.
Hogyan lehet mégis ilyen kiművelt, irgalmatlanul szép,
tiszta hangja?!
Feszít, mert mintha valami ellentmondás volna benne,
mégis megkérdőjelezhetetlenül valós:
egy szép hangú buzi.

(((…a k. életbe...)))