Kiiktatható

Feltűnt a környéken egy biciklis lány, s hogy feltehetően nem ejtünk szót más ilyenről, célszerű tehát, ha a biciklis lánynak nevezzük. Időközönként elhajt a terasz alatt, nagy a forgalom, belvárosban lakom. Egyetlen egy, egyébként lényegtelen tulajdonsága mellett, tudniillik, hogy átlagosan csúnya, van egy rendkívül különös dolga, kedélyesen köszön - mindenkinek. Mindig ugyanabban a tempóban hajtja kerékpárját, és hol jobbra, hol balra, ahol csak embert lát, biccent, szemekbe néz, és jó napot kíván, szervusszal köszön. Olyan természetesség rejlik hangjában, akárha százfős falu lakói volnánk, mintha mindenki ismerne mindenkit e városi százezrek között. Kedves, derűs, s hogy ez utcai, normális emberek nem köszönnek vissza neki, azt zavartalanul nyugtázza, s úgy hajt tovább és köszön a következő szembe jövőnek is, mintha csak más dolga sem volna az életében, mint mindennemű feltétel nélkül osztogatni a tiszta lapokat. Mindenki a nulláról indul – gondolhatnánk, de nem, az ő szemében mindenki egyről indul, hiszen amit annyira megszokott dolog restellni 2017-ben, ő magától értetődően megteszi; az első lépést. A biciklis lány hamar az életem részévé vált, alkalom adtán, ha napokig nem tűnik fel, eltűnődöm, aggódni szoktam érte, nem esett tán baja. A halál olyan, hogy van egy festmény, csoportkép emberekkel, s először csak az egyikük sétál ki a keretből, majd egy lényegtelen, súlytalan sorrendben mindahányan, míg végül ott marad az üres háttér, ami csendben önmagává tisztul, rendeződik; ez egy konyha, az állóság, elaggó gyümölcsökkel a középi asztalon, ahol barnuló levelű, őszi virágokkal a bordó terítőn. A halál csendélet, amely szakadatlan azt mutatja, ami már nincs ott. 

Néhány napja a tengerben fürödtem. Megcélzod a végtelen víz közepét, kiméred a horizonton, és elindulsz felé. Karcsapás a karcsapás után, elhagyod a naiv turistákat, az önfeledt strandolókat, később a néhány sportolót. Lassul az idő, távolodik a part, idővel úgy tűnik, már a Nap van közelebb. Egyedül vagy, és menthetetlenül. Felfekszel a vízre, kiszolgáltatott vagy, sodródsz. Valamerre, mindegy is. Úgy tűnhet, most felmérhető a létezés súlya, amelyre egyébiránt még nem találtak műszert. Amikor úszni tanultál és nem ért le a lábad az egyötvenben, ugyanolyan halálos veszély fenyegetett, mint most, amikor száz méteres mélység ölel keblére. Tíz centiméter és száz méter, mindkettő egyazon halál mértékegysége. Nem úgy, ahogy az élettel, halál és halál között nincs különbség, egyenlőek, hiábavaló a félelem. Úgy értem, benne van, hogy meghalsz, és akkor legalább ne a félelemre pazarold a hátralévő időt, bármennyi is legyen az. Ha csak fekszel a vízen, eltűnődhetsz, becsukott szemmel érdemesebb-e. Ha ezt választod, és fülelsz, hallod a tenger légzését, a hullámokat. Egy csenddel mélyebben a sajátodat, amely a szívveréseddel mosódik össze. Elgondolkodsz azon, hogy ezektől élsz, és hogy milyen következménnyel jár ezek kiiktathatósága. A létezés paradox játéka, hogy épp erre a végtelen közegre van szükségünk ahhoz, meghallani, mi van belül. Még egy csenddel beljebb nem hallasz már semmit. Elgondolkodsz, élsz-e még egyáltalán, vagy ez már a halál. Elgondolkodsz, nem lényegtelen-e a válasz, s ha nem az, miért éri meg. A szeretteidre gondolsz, ciki lenne fájdalmat okozni nekik, és igazságtalan volna, hogy az ember csak mások miatt ne legyen gyáva. Egy pici medúza akad az ujjaid közé, s ebben a szituációban is képes vagy megrémülni, elrántod a kezed, vajon mérgező-e. Mintha nem lenne mindegy. Végül is nem az; hiába akarod szeretni, az utolsó pillanatig féled a halált, ezzel pedig közönséges vagy. Ha másért nem is, dacból el akarsz engedni mindent, mint akik meditálni meg jógázni járnak: a profik, akik alfába mennek, de nem tudsz, bevillan egy gondolat. Eszedbe jut, ha te nem fogsz, ki köszön majd vissza a biciklis lánynak, aki átlagosan csúnya, és aki a teljes utcai közvélemény szerint bolond, mert nulla egyről indít. Hasra fordulsz. Még látszik a part.