Balatonzárszó

Érvénytelen, ha a száj magyarul szól. Ma már,

utánad egész nyelvünk egyetlen reminiszcencia.

Egy nyelv keresztútján

magad voltál az áldozathozatal, vagy és leszel

a magjába űzve visszahajtogatott

korintusi levél: nem maradt hit és nem maradt remény

sem; a te nyelved a magyarok újabb Újszövetsége,

Szent Bibliánk vagy, hol nem maradt más,

csak a legfontosabb: a szeretet.

Mert ezen kívül csak ebek vagyunk,

kivert- hűtlenek, gyermekké tettek,

így is, úgy is kiterítettek,

árvák (mindnyájunk anyja lett mama),

és, látod, nem írható egy sor sem tenélküled.

Ha irgalomért tekintenénk fel,

elzárja tőlünk a megváltó eget a padlás.

Utánad minden rólad szól;

te mondtad ki, akik vagyunk.

Csak nézünk a tükörbe, s annyi maradt,

hogy próbáljuk másban mosni.

Befelé, ha beszélünk. És olyankor vonatfütty

minden magyar nyelven vett levegő.

Milyen elhagyatott ez örök télen,

úgy értem, a létezésben

a lelkünk, a Balaton.

S mi csak lessük e lélek-tájképen,

a hideg, fehér ködfalat, hogy a kép,

az értelem és a létezés keretein túl

az a sínpár valahol vérzőn összeér.

Egy nyelv utolsó kimondott szava vagy.

Egy létezés végére szabott zárszó,

amelyet - bár nincs beszéd utánad -,

elviselhetetlen hangerővel mi mégis

szünet nélkül ordítunk veled.

Hallod, ugye, te is?

Ha megsüketülünk benne veled,

akkor is hallani fogjuk.

Ez az egy és utolsó

fehér és európai szó - a csend.