-1

Egyetlen karnyújtásnyira ülsz, és ezt most legalább szavakká át kell lényegítenem. Mindig is szégyelltem magam, amiért azt a végestelen mélyről jövő, autentikus vágyat, hogy festeni tudjak, nem sikerült valósággá tennem. Pedig le akarlak így festeni. Meztelenül ülsz, háttal nekem, épp a hajadat fogod össze, és az előtted széttárt hatalmas ablakról fény ömlik rád, szívemre öntve sziluetted, ragyogtatva hajad, bőröd, lényedet. Forró fény áramlik felénk, sóhajod, tested melege olaj a tűzre, s szívem felég árnyékodban. Az idő forró fényfürdő, s örökkévalóság benne a pillanat. Nincs más, nem is akarok mást, senkit. Feléd mozdulok. S habár a létezés sem viszonylagos, ha belegondolunk, hogy nincs mihez viszonyítani, nekem itt vagy te. Nekem itt vagy te, feléd mozdulok, s hogy ez időben vagy térben merre is van, teljesen mindegy.

Egyetlen karnyújtásnyira ülsz, és én meg akarlak óvni. Ha elérlek, megölellek -
...és biztonságban leszek.

 

-2

 

Égszakadás után értem a városba, esni már egy cseppet sem láthattam, éjjel jöttem haza. Mentem egy kört, az autó nagy megelégedéssel ragyogott az éjszakában, hiszen itthon volt, amíg én távol, s végre, oly kíméletlenül hosszú idő után szomját olthatta. Mint amikor egy régi, kopott, de hűséges nyári asztalt előszedsz a kamrából, hogy most már jön a nyár, tegyük ki a napra, s ezért leporlod a félesztendős mocsoktól, majd vízzel simítod,ébreszted, éleszted. Megálltam, leparkoltam. A Hold fénye, amely a templom két tornya között tört utat az autóhoz, úgy áradt szét széles, friss tetején, akárha sellő ugrana az égboltból, s csobbanna tiszta vízbe. És én megálltam akkor. Visszafordultamban, megbűvölt, odaszegezett tekintetemben idők és terek gyűltek össze. Ahogy e fényességet bámultam az éjszakában, mely amíg a két torony között pár pillanatra csupán, de utat törhetett magának, e csekély tükör-felszínről holdfényben fürdette meg az egész Szentannát, szóval ott és akkor, amikor terek, idők és dimenziók olvadtak eggyé az élet és a halál meg nem különböztetettségében,  a pillanat és a végtelenség tökéletes azonosságában, amikor e fényben minden valós és valótlan eggyé oldotta magát, amikor a valaha volt, a van vagy a valaha lesz nem különbözött el egymástól, e tökéletes semmiben végre megfogalmazódott és fölszabadult bennem egy régen várt, időtlen idők óta áhított érzés, milyen jó, hogy itt és most nem rád gondolok.

-3

"Mi az idő? Titok - léttelen és mindenható. A jelenségek világának feltétele, mozgás, mely a testek térbeli létezésével s mozgásával párosul és vegyül. (...) Hogyan férnek meg az örök és a végtelen segédhipotéziseivel olyan fogalmak, mint távolság, mozgás, változás vagy akár csak körülhatárolt testek létezése a mindenségben?"

Így és ilyesformán kérdez Hans Castorp, s kérdezünk vele mi is. Azt is gondolja, hogy az idő és a tér végtelenségét csak indirekt módon lehet felfogni. Magyarán képzeld el, hogy valahol vége az időnek. Vagy a térnek éppen. Mész kifelé az Univerzumból, és egyszer, ahol a vége van, falba ütközöl. Mi van a fal túloldalán? Mi van utána? Na látod, ugye, hogy könnyebb felfogni az idő és a tér végtelenségét, mint végességét.

De ha nincs kezdete és vége, akkor elég nehéz viszonyítópontot találni, nem? Mi alapján mondanád, hogy előtte vagy utána? Megszűnik értelmes szónak lenni a képest, az előtte, az utána, a közben, a párhuzamos. Nem marad, csak az itt és a most. Ezek is csak formák, amelyek változtatják tartalmukat. Mindig csak az itt és most volt, mindig csak az itt és most lesz. Mint itt és most. A létezés sem viszonylagos, ha belegondolunk, hogy nincs mihez viszonyítani. 

Ha én volnék Hans Castorp, (a regény felénél járok) sok mindent mondanék a létezésről. Hogy hideg. Hogy fájhat. Hogy meleg. Hogy jólesne.

Kijön a személy

Figyelj, ha nem akarod, ne olvasd el. Gondolom, te is tudod, te is tisztában vagy azzal, ha szabad akaratodból mégis elolvastad, akkor minden felelősség a tiéd. Igazából, a lételmélet felől neked oly' mindegy, hogy én megírtam-e valamit vagy sem, egészen addig, amíg el nem olvasod. Igenis van piros meg kék kapszula. Tisztelt olvasóm, szeretnélek megkérni, hogy a saját érdekedben takarodj innen. (Igen, hajlandó vagyok tiszteletlen lenni is, elvégre a cél szentesíti.)

Mert ha még ezt is olvasod, valószínűleg rábaszol. Egy emberről fogsz ugyanis olvasni, aki soha nem beszél magáról, k-ról egyes szám harmadik személyben, még az előző tagmondatban sem. Egy emberről, aki régi tervének eleget téve tegnap gyűjtötte közös mappába az összes fotóját Éviről. Egy emberről, akinek a példaképe az a jelentéktelen srác, akit tárt karokkal várt az Apja, amikor a szégyen dacára mégis hazatért. Egy emberről, akit bejelölhetsz a facebookon, s ezáltal talán máris jobban fogod ismerni, mint magadat. Egy emberről, aki korábban azt hitte, eltévedt az időben, mert számára ez a világ, ahol mindenki magára gondol, túl idegen. Egy emberről, aki aztán megtalálta a helyét ebben a világban, mert a magányban felismerte, hogy ő is magára gondol. Egy emberről, aki etikátlan volt azzal, hogy 5 sorral feljebb egy személynevet említett. Egy emberről, akit kedden megcsókoltak. Aki most Juditra gondol, mindegy melyikre, meg a festőnőre, akinek előtte majd le akarja mosni a lábáról a festéket. Meg hogy a dolgok rendje miatt az előttéből utána lesz, elvégre a test. Aki még hiszi, hogy ez a szöveg tart valahová, és hiszi, ha olvasod, rábaszol. Editre gondol, mindegy melyikre. Egy emberről, aki egy sima asztallap irányában, amelyiket ver az eső, és Ő állja, nagyobb empátiával, vonzalommal és ragaszkodással viseltetik, mint a nagybőgő meg a vonó. Egy emberről, aki veled együtt alig várja, hogy végére érjen ennek a szarnak, csak ő éppen azért, mert szívében azzal az érzéssel, hogy az élet dacára mégis megéri élni, ki akar ülni a szentannai erkély napfürdőjébe, amíg valami zene bömböl a nagyszombati békében. Egy emberről, aki tenyereibe virágmagvakat ültetett, és aki amíg azért szomorú , mert ezt az intertextuális utalást Kassák Lajos 44. számozott költeményére a lófasz sem ismerné fel, nézi, hogy felissza körülöttünk a pocsolyákat a Nap. Egy emberről, aki reméli, hogy ezután kigoogle-izod Kassák Lajos 44. számozott költeményét. Szandira gondol, mindegy, hogy melyikre. Arra, aki 19 éve hagyta itt, de minden valóságos és szájberlétezőnél valóságosabban vele van nap mint nap. Meg arra, aki magánnyal égette meg, kétszer is, hogy jól emlékezzen rá, és hogy soha el ne felejtse, az emberek önzők, és még aznap éjjel faltól falig pattannak, ha nekik úgy könnyebb. Arra, hogy nem tudta maga előtt kimenteni, bármennyire is szerette volna. Biztos, kedves olvasóm, aki folyamatosan rábaszol, biztos, hogy te is ismersz olyat, akinek meg akarsz bocsátani, de nem tudsz. Ohh, szív, nyugodj, hamarosan eljön a megbocsátás április 11-éje, csak légy türelemmel, az idő, a közhelyek legnagyobb ribanca majd a te szívednek is békét hoz, és eljön majd a valódi megbocsátás ideje, csak bírd kifizetni. Addig pedig viseltess türelemmel, légy fegyelmezett!, és a tálentumot, amit szaporítani hagyott rád a Gazda, ne szórd el, ne ásd 7 láb mélyre! A békét. A biztos tudást. A hitet. A dacot. A Hitet. Amiről beszélünk, itt és most, te meg én. A titkot Tamás apostolról, akinek a történetét hitetlennek bélyegezésével lezártnak tekintik. Tamás apostolról, aki személyében a legnagyobb példázat, mert Krisztus elé merte vinni a kétségeit, de cserébe a legbiztosabb hitet kapta, mert egyedüliként márthatta kezét a Sebekbe. Tamás apostolról, akinek, jegyezd meg, itt ér véget az igaz története. Kételkedni nem bűn. Ha kételkedsz, még te is lehetsz szent, mint Tamás apostol, csak lehet, hogy időközben egyszer-egyszer rábaszol. Vagy hogy folyamatosan. Szóval egy emberről fogsz itt olvasni, aki bízik benne, hogy éppen őt olvasod. Aki épp azt akarja elmondani, hogy a nyelv önmagában nem elég, és akinek e fal ledöntéséhez Rád van szüksége. Egy emberről, aki a hivatástudat kurvája. Aki kénytelen téged nyelvileg sokkolni, hogy figyelj fel rá a zajban, ami az életed. Aztán már arról az emberről, aki olyan, mint ő. Aki ebben a zajban tiszta hang, aki a sötétségben napfény, aki a rothadás és enyészet bűzében a megtermékenyítés és az élet egyetlen és elpusztíthatatlan illata. Aki minden olyan metafora teste, amely az önmagába vetett hitet, az életet és az értékeket jelenti. Egy emberről fogsz olvasni, aki feláll és győzni fog. Egy emberről, aki vállalja a személyiségét, aki kijön a sorok mögül, és aki a kockázat ellenére, hogy közben folyamatosan rábaszhat, biztosan tudja, hogy megéri, mert a végén nem fog. És itt már régen nem magamról. Rólad írok, te fasz. Szeretlek.

Önelbeszél(r)és

Feljöttem ide, hogy írjak a festőnőről, aki megkért, használjam a fantáziámat a biztos részek közötti bizonyos hézagok kitöltésére, amelyek tölcsérekként fúrják magukat a múlt sikamlós testébe. Használom tehát, de annyira avítt és poros a múlt, olyan ingoványos terület, inkább a jelenről fantáziálok, meg ha esetleg mégis, akkor arról a folyamatos, mítoszi múltról, melynek kifejezésére a mi agyondicsért nyelvünk annak dacára sem képes, ha még a sok egyéb szempontból impotens angol talán. Bizonyosság. 4 napja arra gondolok, vajon mezítláb szoktál-e festeni, mert ha igen, akkor az mennyire izgató. Meg arra, milyen fantasztikus lenne, ha előtte én moshatnám le a lábfejedre száradt festékcseppeket. Meg arra, hogy ebből az előttéből nyilván utána lenne, mert a dolgoknak azért mégis csak sorrendjük van. Előtte - közben - utána; kés - villa - olló; piros - sárga - zöld; Wilhelm - Richard - Wagner; múlt - jelen - jövő; jelen - jelen - jelen; te - én - mi...

... mit össze-összművészkedhetnénk! Csak gondolj bele, egymás idegen területein, te a szövegben és én a képben! Te jobb vagy az enyémben, meg én béna a tiédben, ezt tudjuk.., de mégis-mégis ledobva mindent, felvéve ösztönt, s így minden szégyenérzet nélkül áthágni egymás idegen területeire, s te írnál az én papír-bőrömre, s én festenék a te vászon-bőrödre, s te sírnál az én fekete bőrömre, s én sírnék a te fehér bőrödre. Nem a szexről beszélek, az most csak egy nem kötelező vonzat. Csak használom, a hézagok kitöltésére használom a fantáziámat. A bizonyos hézagokéra, amelyek a biztos részei között keletkeznek az időnek.

H6 - Bűntudat

Szürke nap zendül,

odacsuktam illatod,

igaz - hazudtam.