"Mi az idő? Titok - léttelen és mindenható. A jelenségek világának feltétele, mozgás, mely a testek térbeli létezésével s mozgásával párosul és vegyül. (...) Hogyan férnek meg az örök és a végtelen segédhipotéziseivel olyan fogalmak, mint távolság, mozgás, változás vagy akár csak körülhatárolt testek létezése a mindenségben?"
Így és ilyesformán kérdez Hans Castorp, s kérdezünk vele mi is. Azt is gondolja, hogy az idő és a tér végtelenségét csak indirekt módon lehet felfogni. Magyarán képzeld el, hogy valahol vége az időnek. Vagy a térnek éppen. Mész kifelé az Univerzumból, és egyszer, ahol a vége van, falba ütközöl. Mi van a fal túloldalán? Mi van utána? Na látod, ugye, hogy könnyebb felfogni az idő és a tér végtelenségét, mint végességét.
De ha nincs kezdete és vége, akkor elég nehéz viszonyítópontot találni, nem? Mi alapján mondanád, hogy előtte vagy utána? Megszűnik értelmes szónak lenni a képest, az előtte, az utána, a közben, a párhuzamos. Nem marad, csak az itt és a most. Ezek is csak formák, amelyek változtatják tartalmukat. Mindig csak az itt és most volt, mindig csak az itt és most lesz. Mint itt és most. A létezés sem viszonylagos, ha belegondolunk, hogy nincs mihez viszonyítani.
Ha én volnék Hans Castorp, (a regény felénél járok) sok mindent mondanék a létezésről. Hogy hideg. Hogy fájhat. Hogy meleg. Hogy jólesne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése