-2

 

Égszakadás után értem a városba, esni már egy cseppet sem láthattam, éjjel jöttem haza. Mentem egy kört, az autó nagy megelégedéssel ragyogott az éjszakában, hiszen itthon volt, amíg én távol, s végre, oly kíméletlenül hosszú idő után szomját olthatta. Mint amikor egy régi, kopott, de hűséges nyári asztalt előszedsz a kamrából, hogy most már jön a nyár, tegyük ki a napra, s ezért leporlod a félesztendős mocsoktól, majd vízzel simítod,ébreszted, éleszted. Megálltam, leparkoltam. A Hold fénye, amely a templom két tornya között tört utat az autóhoz, úgy áradt szét széles, friss tetején, akárha sellő ugrana az égboltból, s csobbanna tiszta vízbe. És én megálltam akkor. Visszafordultamban, megbűvölt, odaszegezett tekintetemben idők és terek gyűltek össze. Ahogy e fényességet bámultam az éjszakában, mely amíg a két torony között pár pillanatra csupán, de utat törhetett magának, e csekély tükör-felszínről holdfényben fürdette meg az egész Szentannát, szóval ott és akkor, amikor terek, idők és dimenziók olvadtak eggyé az élet és a halál meg nem különböztetettségében,  a pillanat és a végtelenség tökéletes azonosságában, amikor e fényben minden valós és valótlan eggyé oldotta magát, amikor a valaha volt, a van vagy a valaha lesz nem különbözött el egymástól, e tökéletes semmiben végre megfogalmazódott és fölszabadult bennem egy régen várt, időtlen idők óta áhított érzés, milyen jó, hogy itt és most nem rád gondolok.