Feljöttem ide, hogy írjak a festőnőről, aki megkért, használjam a fantáziámat a biztos részek közötti bizonyos hézagok kitöltésére, amelyek tölcsérekként fúrják magukat a múlt sikamlós testébe. Használom tehát, de annyira avítt és poros a múlt, olyan ingoványos terület, inkább a jelenről fantáziálok, meg ha esetleg mégis, akkor arról a folyamatos, mítoszi múltról, melynek kifejezésére a mi agyondicsért nyelvünk annak dacára sem képes, ha még a sok egyéb szempontból impotens angol talán. Bizonyosság. 4 napja arra gondolok, vajon mezítláb szoktál-e festeni, mert ha igen, akkor az mennyire izgató. Meg arra, milyen fantasztikus lenne, ha előtte én moshatnám le a lábfejedre száradt festékcseppeket. Meg arra, hogy ebből az előttéből nyilván utána lenne, mert a dolgoknak azért mégis csak sorrendjük van. Előtte - közben - utána; kés - villa - olló; piros - sárga - zöld; Wilhelm - Richard - Wagner; múlt - jelen - jövő; jelen - jelen - jelen; te - én - mi...
... mit össze-összművészkedhetnénk! Csak gondolj bele, egymás idegen területein, te a szövegben és én a képben! Te jobb vagy az enyémben, meg én béna a tiédben, ezt tudjuk.., de mégis-mégis ledobva mindent, felvéve ösztönt, s így minden szégyenérzet nélkül áthágni egymás idegen területeire, s te írnál az én papír-bőrömre, s én festenék a te vászon-bőrödre, s te sírnál az én fekete bőrömre, s én sírnék a te fehér bőrödre. Nem a szexről beszélek, az most csak egy nem kötelező vonzat. Csak használom, a hézagok kitöltésére használom a fantáziámat. A bizonyos hézagokéra, amelyek a biztos részei között keletkeznek az időnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése