Hányszor ülök neki mostanában, hányszor fogok hozzá írni. Ezek a próbálkozások általában vagy sehová sem vagy esetleg az erőltetettséghez vezetnek, és lássuk be, a kettő tulajdonképpen ugyanaz. Barátaim, akik ismerték színeimet, megértően ám mégis valami kimondatlan váddal a szemükben néznek rám; hát így megfakultam volna? Most azt nem értem, az ember miért ne lehetne egyszerre bűnös és áldozat. Visszatérő problémám ez, sokszor áll hátterében hallgatásomnak. Most is. Mintha kivetted/-em/-ték volna a tintát tollamból. Akár a varázsló, akinek eltűnt varázsereje a pálcájából.
Leül.
Néz.
Nem ért.
Hallgat.
Bűnös.
Áldozat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése