Tanár lettem.
Ha anya látná néha, miként - ahogy ma reggel is - ott sétálgatok 30 tizenhárom éves kölyök között, akik dolgozatot írnak, akkor.
Fekete póló van rajtam és megjegyezhetetlenül, jellemtelenül egyszerű farmer. Egyszerűen öltözködöm. Sétálok, ügyelek, ne koppanjon a cipőm sarka, nehogy megzavarjam a gyerekeket. Elérek a padok között a terem végébe, és kipillantok az ablakon. A Napocska úgy figyel ránk jóságosan, óvja-kíséri minden csuklómozdulatunk a papíron, meglegyen az a két hiányzó pont a jobb jegyhez. Visszabiccentek neki, végre felvillantja jóságos tekintetét égkabátja alól.
- Szép jó napot, Napocska! Régen láttalak! - üzenem egy pillantásommal. Napocska Úr válaszul megcirógatja ajkam tekintetével, s beküldi tavaszi szellőleányait, akik szétmasszírozzák arcomon apjuk jóságos melegét. Tökéletes csend van, valami bölcs, feszes nyugalommal dolgozunk 31-en a jobb jegyekért. Jegyekbe csomagolom a gyerekeknek a boldogabb, teljesebb életet. Olyan ez, mint a kanalas gyógyszer. A gyerek azért veszi be, mert édes, pedig azért kapta, hogy neki jobb legyen. Ma átadtam valamit. Ma 30 fiú és leány apja voltam. Visszafordultam, és rátekintettem 30 gyermekemre. 30 csodámra. 30 szerettemre. 30 érvemre, amelyek megerősítenek a hitben, élnem kell.
És ezt nem most mondom, hanem ott és akkor gondoltam, éreztem, hittem megéltem. Kifordultam a Napocska irányába, lélegeztem, magamba szívtam a fényt. Mindenki várta a Tavaszherceget, csak én. A virágmagvak, amelyeket felelőtlenül a tenyereimbe ültettem duzzasztják csíráikat. Feszíti markom, feszíti ereimet, bőrömet feszíti a tavasz. Női mosolyt illatoznak ökölbe átkozott markaim, egy szempárt, amelyben elveszni kívánok. Friss, női, émelyítő illatár. A vérrel baj van, de egyébként harmóniát lehel a hamvas tavasz. Mindjárt csengetnek, tegyétek oda magatokat gyermekeim, meglesz az a két pont. Fekete póló van rajtam, egyszerűen öltözködöm. A tökéletes harmóniához csak az kellene, bárcsak itt lennél. Vagy... vagy én ott.
Herceg, hátha megjön a tél is.
Ha anya látná néha, miként - ahogy ma reggel is - ott sétálgatok 30 tizenhárom éves kölyök között, akik dolgozatot írnak, akkor.
Fekete póló van rajtam és megjegyezhetetlenül, jellemtelenül egyszerű farmer. Egyszerűen öltözködöm. Sétálok, ügyelek, ne koppanjon a cipőm sarka, nehogy megzavarjam a gyerekeket. Elérek a padok között a terem végébe, és kipillantok az ablakon. A Napocska úgy figyel ránk jóságosan, óvja-kíséri minden csuklómozdulatunk a papíron, meglegyen az a két hiányzó pont a jobb jegyhez. Visszabiccentek neki, végre felvillantja jóságos tekintetét égkabátja alól.
- Szép jó napot, Napocska! Régen láttalak! - üzenem egy pillantásommal. Napocska Úr válaszul megcirógatja ajkam tekintetével, s beküldi tavaszi szellőleányait, akik szétmasszírozzák arcomon apjuk jóságos melegét. Tökéletes csend van, valami bölcs, feszes nyugalommal dolgozunk 31-en a jobb jegyekért. Jegyekbe csomagolom a gyerekeknek a boldogabb, teljesebb életet. Olyan ez, mint a kanalas gyógyszer. A gyerek azért veszi be, mert édes, pedig azért kapta, hogy neki jobb legyen. Ma átadtam valamit. Ma 30 fiú és leány apja voltam. Visszafordultam, és rátekintettem 30 gyermekemre. 30 csodámra. 30 szerettemre. 30 érvemre, amelyek megerősítenek a hitben, élnem kell.
És ezt nem most mondom, hanem ott és akkor gondoltam, éreztem, hittem megéltem. Kifordultam a Napocska irányába, lélegeztem, magamba szívtam a fényt. Mindenki várta a Tavaszherceget, csak én. A virágmagvak, amelyeket felelőtlenül a tenyereimbe ültettem duzzasztják csíráikat. Feszíti markom, feszíti ereimet, bőrömet feszíti a tavasz. Női mosolyt illatoznak ökölbe átkozott markaim, egy szempárt, amelyben elveszni kívánok. Friss, női, émelyítő illatár. A vérrel baj van, de egyébként harmóniát lehel a hamvas tavasz. Mindjárt csengetnek, tegyétek oda magatokat gyermekeim, meglesz az a két pont. Fekete póló van rajtam, egyszerűen öltözködöm. A tökéletes harmóniához csak az kellene, bárcsak itt lennél. Vagy... vagy én ott.
Herceg, hátha megjön a tél is.
Érdekes kérdés merült fel bennem: vajon ha felkérsz helyettesíteni, a megírandó témazárókkal együtt tanár-léted egy szelete is rám vetül? Lehet, hogy nem kell az a "gonosz tanár bácsi" legyek, amely szerepet úgy gyűlölök, s mégis oly elkerülhetetlenül húzok magamra, mint tavaszi napsütésben a büdös téli nagykabátot?
VálaszTörlésAzt azért szerintem nem, de ezt megbeszélhetnénk!
VálaszTörlés