tél

lét

Lányok

Nyelvi megalkotottság vagyok.
Nézd, itt! Ez a szöveg vagyok. (Lassan olvass!)
Láttál mostanában? Mikor néztél utoljára a szemembe? - nem, nem egy monitoron vagy egy fényképen keresztül!? Mikor fogtad meg a kezem, hogy a bőrömet érezd? Hogy egy kicsit a valómat. Mikor mondtad utoljára a szemembe, hogy hülye vagy és nevetséges, Tamás, amiért itt sírsz és amiért ahelyett, hogy befejeznéd, csak egyre mélyebbre süllyedsz?

...
olyan gyors ez a hét. Olyan felületes érintkezésekbe bonyolódtam, hogy idáig juthassak, hogy péntek éjjel megérdemelten itthon sírok. Összemosódik az a pár nő-élmény a hétről. Hogy kapok egy-egy pillantást, egy-egy darabot. Tisztázzuk, nem akarok jól írni. Nem érdekelnek az irodalmi szempontok. Kifejezni akarom magam. Olyan kétségbeesetten próbálom kifejezni magam, ahhoz tudom hasonlítani, mintha egy huszár állna szemben a szökőárral, és megpróbálná a kardjával megvédeni magát a víztől. Nekem ilyen, ha ki kell fejeznem magam. Mégis olyan érthető ez az egész. Mondd azt a huszárnak, hogy felesleges csapkodnia, úgy is meg fog fulladni, attól ő még csapkodni fog. Életösztönnek hívják ezt vagy reménynek vagy segélykiáltásnak? Vállalom ezeket a szentimentális dolgokat.

Ki kell írnom ezt az egy-két dolgot, most tényleg, őszintén csak ennyit érzek: ki kell írnom.
Ma az iskola előtt ettem egy almát. Odajött két tök idegen nő. Az egyik csinos. Cigiznek. Rájuk sem nézek (érkező köszönjön!), és úgy, hogy halljam, csinos elkezdi részletezni a másiknak, hogy ráírt egy perverz a Facebookon. Nekem nem azzal van bajom, hogy valaki fel akar tűnni a másik szemében, hanem ennek az egésznek a felületességével. Ott, abban a pár mondatban olyan sűrítetten volt jelen ez az egész, hosszú ideje gyülemlő felületesség, amit férfiak és nők között, lányok és magam között érzek a Facebook-korszak beállta óta, de talán már régebben.

Soha ne írj rám cseten! Peti megteheti, de ő egy földrésszel arrébb van. Te viszont felülhetsz egy nyomorult buszra vagy villamosra és idejöhetsz, esetleg felhívhatsz, hogy menjek én le hozzád. Miért a cset? Hogy még jobban hiányozz?! Olyan ez mintha kikötöznének egy tányér fűszeres kaja mellé, amelyet nem ehetek meg, de az illata átjárja a fejem. Csak a felületesség. Ez a Facebook nem összeköt, de egyenesen szétválaszt. Vagy helyesebben: összeköti a felszíneinket és szétválasztja a mélyeinket. Poénnak éppen jó, de, ha hónapok óta csak röhög az ember, nyilván közel a sírás ideje. (Ha zavar, hogy kvázi moralizálok, nyugodtan menj el, egyébként sem fogom tudni, hogy itt jártál. Ez a magány, amiről beszélek.)

Másik lány a hétről. Lassan két éve nem láttam. És ezen a héten sem. Ha a hozzá fűző érzés nem lenne ennyire valóságos, komolyan fontolóra venném, létezik-e egyáltalán ez a lány. És mégis, olyan intenzív.

Harmadik lány a hétről. Rám nézett, és arra gondolt, lenne a csajom. Ránéztem, és arra gondoltam, kösz, elég magányos vagyok így is.

Negyedik lány a hétről. Ösztönösen megfogtam a combját, ahogy szemben ült. Csak egy pillanatra. Egy néhány percre talán azt éreztem, igen bennünk találkozik valami. Egy pár pillanatig azt hittem, talán ő is ezt hiszi. Tekintetet kaptam. Nem, nem monitorról vagy fényképről, hanem úgy tényleg. Emlékszel még milyen az?

Ötödik lány a hétről. 20 perccel később. Hazavittem, mert fáradt volt. A téli éji hóban engem idézett magamnak régenről. Kellett már nagyon. Ott eszembe jutott - hosszú idő után újra -, hogy van nekem egy valóságos életem is.

Hatodik lány a hétről. Táncoltunk éppúgy, mint bárkik. Közben pedig éppúgy fájt, mint nekem.

A Facebookra röhögni járok, ide pedig sírni. Ha pedig megosztom ezt az írást a Facebookon, akkor az azt jelenti, hogy röhögök a sírásomon.
Azt hiszem, nem létezem.

Számodra pusztán nyelvi megalkotottság vagyok.
Nézd, itt! Ez a szöveg vagyok. (Lassan olvass!)
Láttál mostanában? Mikor néztél utoljára a szemembe? - nem, nem egy monitoron vagy egy fényképen keresztül!? Mikor fogtad meg a kezem, hogy a bőrömet érezd? Hogy egy kicsit a valómat. Mikor mondtad utoljára a szemembe, hogy hülye vagy és nevetséges, Tamás, amiért itt sírsz és amiért ahelyett, hogy befejeznéd, csak egyre mélyebbre süllyedsz?

Musztángdal

vágtat, repül, tépi a leget, ne érj hozzá, harap, meglehet, érinthetetlen, megállíthatatlan, a fennsík, az égbolt és az Univerzum az útja, a tejutat sálként magára fonja, patája szikrakő, sörénye szárnya, tekintete magához rántja a végtelent, ne érj hozzá, harap, meglehet, útjában lángra gyúlnak a mindenek, útjában a vaskapu pára, szétperzseli, tűz-tekintetével szétcibálja, leheletének tüzében szétrobban a Nap, s a menekvő csillagok alatt számára a fényév egy pillanat, vágtat, repül, tépi a leget, beszippant egész felleg-rengetegeket, rugaszkodó patája széttöri a Holdat, s a végtelenbe rántja a Göncölszekeret, ne érj hozzá, harap, meglehet, e szűz musztáng pára meg sem állva abrak gyanánt az álmaidat rágja, ne érj hozzá, harap, meglehet, nyerítése szétveti az Univerzum határait, s ahogy megrázza sörényét egy világ beleremeg, nem áll meg, rohan, vágtat, mi útjába kerül, fölég szeme tüzétől, lehelete, teste és nyerítése forróságától, nem áll meg, rohan, vágtat, útjába csak a SZABADSÁG állhat - gazdát keres.

Farewell, my Lovely

http://www.youtube.com/watch?v=zMMIbQlY4ls


Tegnap este, mielőtt végleg eltűntél az életemből, meghagytál egy kanálnyi hagymásbabot. Most melegszik, meg fogom enni. Beledolgozom emléked a fizikai valóságomba. Na, már is ne gondold tovább, ez csak amolyan jajszó. Kiáltás. Egy induló történet, ami két mondat után el is vetél, nem viselős semmi jövővel. Mind csak amolyan fikció. Amolyan képletes kifejeződése a magánynak. Sírás, fogcsikorgatás, hogy nem vagy, hogy ki kellett találnom téged a magányom ellenében. Az, hogy néha lehull, hogy néha belátok a lepel mögé, és olyankor érzékelem, hogy hiányod csak kitaláció, hogy az egyedüllétemet azzal teszem létjogosulttá, hogy kitaláltalak magamnak, hogy hiányozhass, hogy ha egyszer meg kell döglenem, tudjam, Neked fontos voltam. Istenem, segíts tökéletesen bebújni a tudatos tudatmódosítás fátyla mögé, mert ez a néha visszatérő pillanat, amikor érzékelem a valóságot, hogy hazudok magamnak, nagyok fáj. Segíts, segíts tökéletesen hazudni magamnak a nőről, akinek hiányát én találtam ki, és aki a legvalóságosabb létező, Kyrie eleison! Segíts, segíts visszatérni az ő legvalóságosabb emlékezetébe, különben miért élhetnék. Menni fog, hidd el, Tamás, menni fog, hidd el...! Háromra vissza is térsz a valóságba, nem fogsz emlékezni ezekre a percekre..., erre a sok marhaságra, hogy ő nem is létezik, hogy ő nem is létezett, hogy ő csak kitaláció, gyerünk..!
Egy! (gyerünk!)
Kettő! (mi lesz már?!)
HÁROM!!!

.
..
...
Kattant a mikró.
Meleg a hagymásbab.

Vonzalmaim egy pohár vízhez

...képzeld, egy vasárnap délutáni fociból sétálok hazafelé egyedül. Csak arra leszek figyelmes, hogy mint most is, épp hozzád beszélek, mintha ott jönnél mellettem. Pedig lassan két éve. És én itt szenvedek, nyögök, újra és újra elképzelem, hogy visszaszerezlek. Mennyire férfiatlan ez a nyüszítésem, ami kifelé csak kényes nyávogásnak tűnik. Azóta volt egy lány, könnyen jött és könnyen ment - egyszerűen mondom, ne keresd a mögöttes jelentéseket, a rejtett összefüggéseket -, ez a lány visszatalált régi szerelméhez. Azt hiszem, fájdalmasan bár, de mégis segítettem neki. Talán tudtomon kívül is. Ami pedig engem illet, én itt szenvedek, nyögök, újra és újra elképzelem, hogy visszaszerezlek. Anya kellene, hogy jöjjön, izomból pofon vágjon, ahogy soha nem tette. Te hülye, amíg itt magad siratod, ez a lány lehet, hogy végleg eltűnik! Nőj már fel! - ordítaná, s én a fejemhez kapván máris rohannék érted felnőtt ember módjára. Figyelj, nekem azért nehéz, mert tudod, papírt kaptam arról, hogy értek az irodalomhoz, ezért azok az idetévedő szemek, akik ezt tudják, mind gyanúval olvassák szövegeimet. Szemük azután kutat, hogy hol egy eldugott csavar a szövegben, na hol és hogyan kandikál kifelé a nyelvi megalkotottság, ami menthetetlenül a játék szintjére tereli, amit mondok. Senki nem veszi ezt itt valóságnak, holott EZ, AMIT MONDOK, a hiányod és annak beszédhelyzetéből való kitörhetetlenségem kétségkívül és olyan egyszerűen valóságos, mint ez a pohár víz itt az asztalon. Képzeld, két napja belenéztem egy csodálatos női szempárba. Elképzeltem, hogy te vagy, amikor a lány épp valami mit tudom én, milyen sztorit mesélt, amiben ott és akkor elsírta magát. Elképzeltem egy lecsorduló könnycseppet, amint lassan lecsorog az ajkakig... Ahogy visszakövettem a víz nyomát, elmerültem tekintetedben, s eszembe jutott az az átkom, hogy azért hagytál el, mert nem tudtam elég jó lenni, mert sok fájdalmat okoztam neked. Újra tör egyet hátamon a bűntudat, az attól való félelem, hogy ha újra, akkor biztosan megint nem tudnék elég jó lenni hozzád, biztosan megint fájdalmat okoznék neked. És ezért képtelen vagyok egyszerűen felállni és megkeresni téged. Közben pedig ilyenek történnek: Évi, képzeld, egy vasárnap délutáni fociból sétálok hazafelé egyedül. Csak arra leszek figyelmes, hogy mint most is, épp hozzád beszélek, mintha ott jönnél mellettem. Pedig lassan két éve. És én itt szenvedek, nyögök, újra és újra elképzelem, hogy visszaszerezlek...

Letters to Szandi

Ne nézd.
Ez a kép múltunk. Jelen és jövő.
Ne haragudj az angol címért, kell, mert populizmus.
Kell, hogy mások is értsék ezt a képet.
Hogy itt ülök csillámló sziklafalon, és egyedi szóhasználattal:
hiányzol nagyon. Ezt nyilván senki nem mondta még így ki.
Kedves Szandi!
Ma nem vagyok jó, ma rossz vagyok. Ma fekete bársonyba kötnek vérző angyalkarok. Ma a hideg hív, ami szívem tölti meg, ma azt hiszem, magam vagyok a hideg. Ma hiányzol, és hiányzol nagyon, ez a mai nap egy átlagos napom. Ma múltat véreznek kopott fényképeink, s az utak hozzánk, akár rozsdás csatornában a zúgó, hideg eső, megeredünk. Szandi, ma egyedül vagyok, s itt ülök nélküled.
Agyamban képed ég, nem érinthetem.
Ne nézd. Lefotóztalak agyamban.
Ez a kép múltunk. Jelen és jövő. S amit ráfestett a sors, megérteni soha nem fogom, de már nincs mit, nem is akarok mit tenni, ez az életem.
Szandi, ha haragszol, akkor is szeretlek.