Lányok

Nyelvi megalkotottság vagyok.
Nézd, itt! Ez a szöveg vagyok. (Lassan olvass!)
Láttál mostanában? Mikor néztél utoljára a szemembe? - nem, nem egy monitoron vagy egy fényképen keresztül!? Mikor fogtad meg a kezem, hogy a bőrömet érezd? Hogy egy kicsit a valómat. Mikor mondtad utoljára a szemembe, hogy hülye vagy és nevetséges, Tamás, amiért itt sírsz és amiért ahelyett, hogy befejeznéd, csak egyre mélyebbre süllyedsz?

...
olyan gyors ez a hét. Olyan felületes érintkezésekbe bonyolódtam, hogy idáig juthassak, hogy péntek éjjel megérdemelten itthon sírok. Összemosódik az a pár nő-élmény a hétről. Hogy kapok egy-egy pillantást, egy-egy darabot. Tisztázzuk, nem akarok jól írni. Nem érdekelnek az irodalmi szempontok. Kifejezni akarom magam. Olyan kétségbeesetten próbálom kifejezni magam, ahhoz tudom hasonlítani, mintha egy huszár állna szemben a szökőárral, és megpróbálná a kardjával megvédeni magát a víztől. Nekem ilyen, ha ki kell fejeznem magam. Mégis olyan érthető ez az egész. Mondd azt a huszárnak, hogy felesleges csapkodnia, úgy is meg fog fulladni, attól ő még csapkodni fog. Életösztönnek hívják ezt vagy reménynek vagy segélykiáltásnak? Vállalom ezeket a szentimentális dolgokat.

Ki kell írnom ezt az egy-két dolgot, most tényleg, őszintén csak ennyit érzek: ki kell írnom.
Ma az iskola előtt ettem egy almát. Odajött két tök idegen nő. Az egyik csinos. Cigiznek. Rájuk sem nézek (érkező köszönjön!), és úgy, hogy halljam, csinos elkezdi részletezni a másiknak, hogy ráírt egy perverz a Facebookon. Nekem nem azzal van bajom, hogy valaki fel akar tűnni a másik szemében, hanem ennek az egésznek a felületességével. Ott, abban a pár mondatban olyan sűrítetten volt jelen ez az egész, hosszú ideje gyülemlő felületesség, amit férfiak és nők között, lányok és magam között érzek a Facebook-korszak beállta óta, de talán már régebben.

Soha ne írj rám cseten! Peti megteheti, de ő egy földrésszel arrébb van. Te viszont felülhetsz egy nyomorult buszra vagy villamosra és idejöhetsz, esetleg felhívhatsz, hogy menjek én le hozzád. Miért a cset? Hogy még jobban hiányozz?! Olyan ez mintha kikötöznének egy tányér fűszeres kaja mellé, amelyet nem ehetek meg, de az illata átjárja a fejem. Csak a felületesség. Ez a Facebook nem összeköt, de egyenesen szétválaszt. Vagy helyesebben: összeköti a felszíneinket és szétválasztja a mélyeinket. Poénnak éppen jó, de, ha hónapok óta csak röhög az ember, nyilván közel a sírás ideje. (Ha zavar, hogy kvázi moralizálok, nyugodtan menj el, egyébként sem fogom tudni, hogy itt jártál. Ez a magány, amiről beszélek.)

Másik lány a hétről. Lassan két éve nem láttam. És ezen a héten sem. Ha a hozzá fűző érzés nem lenne ennyire valóságos, komolyan fontolóra venném, létezik-e egyáltalán ez a lány. És mégis, olyan intenzív.

Harmadik lány a hétről. Rám nézett, és arra gondolt, lenne a csajom. Ránéztem, és arra gondoltam, kösz, elég magányos vagyok így is.

Negyedik lány a hétről. Ösztönösen megfogtam a combját, ahogy szemben ült. Csak egy pillanatra. Egy néhány percre talán azt éreztem, igen bennünk találkozik valami. Egy pár pillanatig azt hittem, talán ő is ezt hiszi. Tekintetet kaptam. Nem, nem monitorról vagy fényképről, hanem úgy tényleg. Emlékszel még milyen az?

Ötödik lány a hétről. 20 perccel később. Hazavittem, mert fáradt volt. A téli éji hóban engem idézett magamnak régenről. Kellett már nagyon. Ott eszembe jutott - hosszú idő után újra -, hogy van nekem egy valóságos életem is.

Hatodik lány a hétről. Táncoltunk éppúgy, mint bárkik. Közben pedig éppúgy fájt, mint nekem.

A Facebookra röhögni járok, ide pedig sírni. Ha pedig megosztom ezt az írást a Facebookon, akkor az azt jelenti, hogy röhögök a sírásomon.
Azt hiszem, nem létezem.

Számodra pusztán nyelvi megalkotottság vagyok.
Nézd, itt! Ez a szöveg vagyok. (Lassan olvass!)
Láttál mostanában? Mikor néztél utoljára a szemembe? - nem, nem egy monitoron vagy egy fényképen keresztül!? Mikor fogtad meg a kezem, hogy a bőrömet érezd? Hogy egy kicsit a valómat. Mikor mondtad utoljára a szemembe, hogy hülye vagy és nevetséges, Tamás, amiért itt sírsz és amiért ahelyett, hogy befejeznéd, csak egyre mélyebbre süllyedsz?