Vonzalmaim egy pohár vízhez

...képzeld, egy vasárnap délutáni fociból sétálok hazafelé egyedül. Csak arra leszek figyelmes, hogy mint most is, épp hozzád beszélek, mintha ott jönnél mellettem. Pedig lassan két éve. És én itt szenvedek, nyögök, újra és újra elképzelem, hogy visszaszerezlek. Mennyire férfiatlan ez a nyüszítésem, ami kifelé csak kényes nyávogásnak tűnik. Azóta volt egy lány, könnyen jött és könnyen ment - egyszerűen mondom, ne keresd a mögöttes jelentéseket, a rejtett összefüggéseket -, ez a lány visszatalált régi szerelméhez. Azt hiszem, fájdalmasan bár, de mégis segítettem neki. Talán tudtomon kívül is. Ami pedig engem illet, én itt szenvedek, nyögök, újra és újra elképzelem, hogy visszaszerezlek. Anya kellene, hogy jöjjön, izomból pofon vágjon, ahogy soha nem tette. Te hülye, amíg itt magad siratod, ez a lány lehet, hogy végleg eltűnik! Nőj már fel! - ordítaná, s én a fejemhez kapván máris rohannék érted felnőtt ember módjára. Figyelj, nekem azért nehéz, mert tudod, papírt kaptam arról, hogy értek az irodalomhoz, ezért azok az idetévedő szemek, akik ezt tudják, mind gyanúval olvassák szövegeimet. Szemük azután kutat, hogy hol egy eldugott csavar a szövegben, na hol és hogyan kandikál kifelé a nyelvi megalkotottság, ami menthetetlenül a játék szintjére tereli, amit mondok. Senki nem veszi ezt itt valóságnak, holott EZ, AMIT MONDOK, a hiányod és annak beszédhelyzetéből való kitörhetetlenségem kétségkívül és olyan egyszerűen valóságos, mint ez a pohár víz itt az asztalon. Képzeld, két napja belenéztem egy csodálatos női szempárba. Elképzeltem, hogy te vagy, amikor a lány épp valami mit tudom én, milyen sztorit mesélt, amiben ott és akkor elsírta magát. Elképzeltem egy lecsorduló könnycseppet, amint lassan lecsorog az ajkakig... Ahogy visszakövettem a víz nyomát, elmerültem tekintetedben, s eszembe jutott az az átkom, hogy azért hagytál el, mert nem tudtam elég jó lenni, mert sok fájdalmat okoztam neked. Újra tör egyet hátamon a bűntudat, az attól való félelem, hogy ha újra, akkor biztosan megint nem tudnék elég jó lenni hozzád, biztosan megint fájdalmat okoznék neked. És ezért képtelen vagyok egyszerűen felállni és megkeresni téged. Közben pedig ilyenek történnek: Évi, képzeld, egy vasárnap délutáni fociból sétálok hazafelé egyedül. Csak arra leszek figyelmes, hogy mint most is, épp hozzád beszélek, mintha ott jönnél mellettem. Pedig lassan két éve. És én itt szenvedek, nyögök, újra és újra elképzelem, hogy visszaszerezlek...