A szakítás lírai szituációjából elkövetett tízparancsolat meghágja a lelket

I.

- csak még egy cigit a sör mellé - teszi a dolgát az ösztön. Távolba mutató mutatóujjam megállítja a tükörlap, nézd, most megérintelek. Nézz, drágám, nincsemre, nézz a madárra, amely markomban pelyhedzett, s hogy kinyitottam, tovaszállt, repül az üveglapon is túlra, szíve, csőre, tollai s az éneke színezüst. Betölti a teret bennem és köröttem, betölti az utat, amely visszafelé vezet: mögöttem a mozdulatlan jövőm áll. A gipszbe, bronzba, ezüstbe öntött gondolat, a mozdulatlanság maga, hogy a halál a múlt, s hogy megint csak azt látom, mindegy ki hal meg, te vagy én, csak az egymás számára nem létezés marad. (Ami - bassza meg - elszakíthatatlanul össze- (azaz: vissza-) köt bennünket.)

II.
Vers arról, amikor öt hétig nem találkoztunk

öt hét öt öt hét
öt öt hét öt öt hét öt
öt hét öt öt hét

III.

Jól összemaszatoltad a tükröt. Fürödj meg - teszi a dolgát az ösztön, s ledobom a pulóverem... Eláll(nak) a sör(ök) a kád szélén... Hogy bele is feküdtem, már-már meleg. Még nadrágon keresztül is. Szédület, meg ami evvel jár, a bátran lopott szavak: szé(t)dület.... a lehetetlent fel kell fogni akár kiloccsant aggyal is, mert
meg
tört
én
t.
Avagy: Hiányod átjár, mint pisám a kádon. (Már amennyi.)

IV.

Te kiscica! Hová mégy?

V.

A szigorú rend
megbomlott bennem, hiszen
normális lettem.

VI.

A pia? Dehogy hat.

VII.

öt hét öt öt hét
öt öt hét öt öt hét öt
öt hét öt öt hét

VIII.

Meg kellet volna fognom a kezed, és azt mondani, ne menj. Ilyen egyerűen. Belekapaszkodni a pillanatba: Maradj még! Isten minden bizonnyal a hiányt teremtette a nyolcadik napon, és a hét valójában nyolc napos, csak hát nem vesszük észre, hogy hiányzik a nyolcadik nap, mert Isten minden bizonnyal a hiányt teremtette a nyolcadik napon, és a hét valójában nyolc napos, csak hát nem vesszük észre, hogy hiányzik a nyolcadik nap, mert Isten minden bizonnyal a hiányt teremtette a nyolcadik napon, és a hét valójában nyolc napos, csak hát nem vesszük észre, hogy hiányzik a nyolcadik nap, mert Isten minden bizonnyal a hiányt teremtette a nyolcadik napon, és a hét valójában nyolc napos, csak hát nem vesszük észre, hogy hiány...

IX.

Esztétikai vetéledék. Most, hogy kitántorogtam a kádból, ennyit mutat a tükör. Így látom magam. Rosszkor voltunk, rossz helyen, de istenucccse', még egy cigi, és helyre teszem. (Nem is volt olyan, hogy öt hétig ne találkoztunk volna.) (Ez miért most jut az eszembe.)

X.

Meg akarlak... hatni. Hétni, nyolcni, aztán tízni, aztán egymillió a végtelenedikenni. Hidd el, én is szégyellem, hogy képes vagyok ezt az egészet rezzenéstelen arccal végigvinni. Hogy képes vagyok túlélni. Akkor most - végül - ki a szamár? a szívtelen? a lelketlen? ROSSZ!?; te vagy én?
Vádolni. Szégyelleni. Szánni. Önvádolni. A szív tagadó igéi. Üres szavak. Üres, üres szavak.
Na jó, akkor is írok ide egy hasonlatot. (Mondjuk egy már-már csonkát, az most formailag durván passzol.) Olyan, mintha hűtőként nyitogatnál, ha kell valami, belémnyúlsz, ha semmi, zárt ajtóval hagysz porosodni. A hűtő szól: Ne nyúlj belém többet... anélkül is tudnod kell mostanra: bennem hideg van.
Közben pedig teszi a dolgát az ösztön - csak még egy sört a cigi mellé -

Csendes estvéli

Hogyan ismerném fel a fehér szint, ha soha nem láttam volna mellette feketét? Honnan tudnám a fény jóságát, ha soha nem lenne sötét? Honnan tudnám, hogy mit ér a magasság, ha nem ismerném a mélységet? Uram, köszönöm, hogy megajándékoztál engem a bűneimmel. --- Talán így lát az Úr? Talán igazság a rögeszmém, mely szerint az akarat a jóra az maga a jó? Ez esetben üzennék valamit az illetőnek, „ki bírót ment el keresni, de nem talált”.

Kedves Milán!

Ennyi – úgy tűnik – épp elég volt.

Irodalmi alkotás 2010.10.17-éről

Posztromantikus töremények

Az újrakezdés

Melyben a kiszolgáltatott, a világban helyét nem találó lírai én ki van szolgáltatva, továbbá, és, illetve nem találja helyét a világban.

Szakítás után, figyelj csak, talán nem is olyan egyszerű a felállás! Hogy itt ülök egyedül. Hogy már nem vagy itt. Hogy én is megpróbálom elmondani, mint megannyi átlagember korábban, valahol másutt épp most vagy majd ezután. Kezdetben nem olyan nehéz, csak azonosulni kell a kidobott, az elhagyott, a sárba taposott szerepével. Idézetek, szerelmes sorok, melyek ebben a pózban születtek, kezdetben úgy tartanak meg, akár létrafokok a semmi bástyafalán. Egész magabiztosan szökdécselek rajtuk, biztosan tartva irányomat a semmi felé. Még élvezhető is, hogy megértek mert megélek korábban ostobán hallgatott, zengzetes szerelmes sorokat. Komolyan, innen nézve a szakítás valamiféle esztétikai többlettapasztalat. De aztán felérek a bástyafalon, elérem célomat, a semmit: az üresség ezután jön. Nem a szavakról, a hallgatásról ismerszik meg, ami beleköti magát a gyomrodba, és onnan pumpálja szét magát a kávéval meg a minél erősebb szeszekkel. Nem az alkohol a probléma, mások talán ok nélkül is isznak. De egyszer ott tartasz, hogy a krónikus önsajnálatkeltés alapos gyanújával tekintetedben nézel a tükörbe. És amit ekkor látsz. Az önsajnálkozó. Meg hogy mit kezdesz az itt bezárult ördögi körrel. Hogy sajnálod a magad sajnáló önmagad, s hogy mindaz, amit efölött érzel, nem több annál, hogy szégyelled a magadat szégyellő önmagad. Azért csak légy fegyelmezett, van kiút! Egy percre legalábbis. Amíg önkéntelenül is örülni kezdesz annak, hogy most, a tükör előtt kívülről látod magad – ilyennek látott ő is… s talán ez a pont az önszánalom netovábbja – gondolod belenyugvóan, amikor hirtelen mégis találni vélsz valami mentőkötelet, valami alig kisejthető, papírvékony segítséget, amely megkönnyítheti a túlélést. Mellesleg tudjuk, hogy meghalni ugyan könnyebb volna, csak hát az meg milyen közhelyes már. Szóval kilépni az önszánalom és az efölött érzett szégyen kettős ördögi köréből mutatkozik egy apró reménysugár. Felejteni, újrakezdeni, felejteni újrakezdeni van remény: írd ki magadból, az majd segíteni fog!

(Lófaszt. Nem segített.)

----

Kedves Tamás, bocsásd meg, hogy újra a beszédhez kell folyamodnom!

Ma megint nekirohantam fejjel egy olyan falnak, amiről már igazán illő lett volna megtanulnom, hogy ott van. Mást nem is mondhatok, csak újra, újra (!), mint már oly hosszú ideje, időről-időre figyelmeztetnem kell téged a képernyő jobb oldalán látható "Alapfragmentumok" 5. pontjára.

(Tanuld már meg, kérlek, végre-valahára. Ne felejts(d) már el többé, kérlek. Még a végén azt fogom hinni, hogy rosszat akarsz nekem, kedves Tamás! És bocsásd meg, hogy megint szóba hoztam, de nem tehettem mást.)

a szentély egy éves ünnepére

Kimérten, de azért határozottan gyűlik körém az őszi éjszaka. Ma fontos szertartást ülünk, s régi cinkosok módjára kevés szóval értetjük meg magunkat. Fehér falak még a sötétben is árnyékot zsoltároznak, eljött ideje a tisztes megemlékezésnek. Illene összegeznem az eddig történteteket, de nem fogom. Ehelyett ülök a sötétben, betakarózom az emlékek hiányának hidegével, és arra gondolok, hogy mire kellene gondolnom. Ahogy a percek sorjában horzsolják le egymás bőrét, mégis bevillan néhány emlékkép. Meglepődöm rajtuk - akár a hívatlan vendégeken -, nem én szervezem rendbe őket. Így viszem az áldozati oltárra sorban egy kaláris illatát, s a belegabalyodott néhány ismeretlen eredetű hajszálat, egy síró női arcot és néhány egyéb kacatom, melyeket titkos okkal, de mégis megtartott emlékezetem. Egy fekete vásznon például temetőbogarak mászkálnak nagy számban, s mikor mintegy megdermednek egy-egy zsoltárütemre, pillanatra emberi arcokat sejtet a vörös a feketében. Aztán az egész szertefoszlik. Némi vér még hiányzik - súgja-zsoltározza fülembe cinkosan az őszi éjszaka -, ez kevés lesz az útra. Ekkor fehér ujjaimmal az agyamba nyúlok, s kiemelem onnan a meglátást, habár egy éves lett ez a szentély, ahol bemutatom vérrel-verejtékkel fogant gyermekeim, nem távozhatok. És az utolsó zsoltár, mely így hangzik: "a csepp, mely eret rajzolván kezemre/útnak indít a végtelenbe,/ hullani készül éppen" - kénytelen várni még. Miközben pedig várok, belül vér és sós víz indul meg halántékomon, tarkómon. Ne felejtsétek a kínokat, melyek völgyeket szántanak okos fejünk és a kiválasztottságtudat szent nyugalma közé.

mégis

A végén a mester kinyitotta a tenyerét, és elszállt belőle a madár. Evvel meghalt. Nem volt se utolsó kérdése, se utolsó kívánsága. Én meg csak nézek bambán, hogy van rózsás kikelet. Hogy nélküle is. Pedig tiltakozik bennem valami elemi: ez így nem logikus. Most az kéne elméletileg, hogy vége legyen. De nincs. Hiába komorul az ősz, én kint ülök a padon, és ülök rendíthetetlenül. Hallgatok. - Egy madárka énekel. Nem rettenti a holnapi tél.