Kimérten, de azért határozottan gyűlik körém az őszi éjszaka. Ma fontos szertartást ülünk, s régi cinkosok módjára kevés szóval értetjük meg magunkat. Fehér falak még a sötétben is árnyékot zsoltároznak, eljött ideje a tisztes megemlékezésnek. Illene összegeznem az eddig történteteket, de nem fogom. Ehelyett ülök a sötétben, betakarózom az emlékek hiányának hidegével, és arra gondolok, hogy mire kellene gondolnom. Ahogy a percek sorjában horzsolják le egymás bőrét, mégis bevillan néhány emlékkép. Meglepődöm rajtuk - akár a hívatlan vendégeken -, nem én szervezem rendbe őket. Így viszem az áldozati oltárra sorban egy kaláris illatát, s a belegabalyodott néhány ismeretlen eredetű hajszálat, egy síró női arcot és néhány egyéb kacatom, melyeket titkos okkal, de mégis megtartott emlékezetem. Egy fekete vásznon például temetőbogarak mászkálnak nagy számban, s mikor mintegy megdermednek egy-egy zsoltárütemre, pillanatra emberi arcokat sejtet a vörös a feketében. Aztán az egész szertefoszlik. Némi vér még hiányzik - súgja-zsoltározza fülembe cinkosan az őszi éjszaka -, ez kevés lesz az útra. Ekkor fehér ujjaimmal az agyamba nyúlok, s kiemelem onnan a meglátást, habár egy éves lett ez a szentély, ahol bemutatom vérrel-verejtékkel fogant gyermekeim, nem távozhatok. És az utolsó zsoltár, mely így hangzik: "a csepp, mely eret rajzolván kezemre/útnak indít a végtelenbe,/ hullani készül éppen" - kénytelen várni még. Miközben pedig várok, belül vér és sós víz indul meg halántékomon, tarkómon. Ne felejtsétek a kínokat, melyek völgyeket szántanak okos fejünk és a kiválasztottságtudat szent nyugalma közé.
Éltessen, kedves k.!
VálaszTörlés