széljegyzetek a k.-mítosz margójára-1.

...vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ha nem akarod, akkor is kell.

Irtózatos kifejezéskényszer fojt, tehát átlagos napom van. A szavakká (de)formált nemtudommik olyan erőszakkal tolakodn(án)ak kifelé belőlem, hogy végeredményben nem jön ki semmi, hallgatok. És akkor a lekúrvált közhely: van-e beszédesebb, mint a csend? Van, hiszem. Különben akár minden életösztön diktálta cselekedet, elhallgatna, eltompulna a kifejezéskényszer. De nem teszi.
Rendíthetetlen hitem van abban, hogy a beszéd erősebb a csendnél. Különben hallgatnék. De erőltetem. Vedd el tőlem ezt a kelyhet - mondom magamnak -, de ha nem akarod, akkor is kell. Íme, következzen a történet:

...akkor hazaértem, és otthon vártál. A vállad ívét néztem, s ebből nemcsak azt tudtad, hogy kívánlak, de azt is, hogy én vagyok. Üveget s poharat emeltél elém, s ekkor ittam. Közben nem vettem le rólad a szemem. Csendben leültél velem szemben. Meztelen karjaid keresztbefontad az abroszon - ez az otthon -, s hogy nem kérdeztél, tudtam nagy kíváncsiságodat:
Valljak.
És vallottam.

Péterre és Jánosra gondolok, a szerelmes irigység tartja bennem őket: mennyire könnyű volt nekik. Nézd, egy fia igaz panaszom nincsen. Nem mondhatok mást, minthogy nincs otthonabb otthon annál, ahol nem kételkedsz bennem. Ez itt. Kedves, otthon vagyok, mert nem azt méred, hogy milyen vagyok, hanem azt, hogy én vagyok. Legyek én, és akkor a többi nem számít. Ennélfogva nem mondhatok többet annál, amennyit hazajöttömmel elmondtam. Amit akkor és arról tudtál, amikor hazajöttem. A létemmel megtagadom magam, s te érted a gondolatom.
Tisztázzuk hát mások előtt is k.-t, magamat. Tudja meg ország-világ, amit mi ketten tudunk. Habár jellemrajzom kontúrvonalait a cselekereteim festik meg, az, amit megteszek, a valódi hangsúly azonban, a színek és a tartalom sokkal inkább abban rejlik, hogy mit nem teszek meg abból, amit egyébiránt hatalmam volna megtenni. Amit nem teszek meg, az rólam beszél. Joggal hívhatnánk magam ezentúl nemk.-nak.

...csak múlna már el, még sosem volt sűrűbb pohár.

széljegyzetek a k.-mítosz margójára

És a harmadik istengeneráció uralmával beáll a statikus és másíthatatlan világrend.
Mi ez?
Talán a személyiségfejlődés mitikus mélységű de máig ható képlete?
Eljut az ember odáig, hogy "kész", hogy most már a "végső önmaga"???

----???????????

útszéli fának árnyékából

Tömegektől volt hangos a városba érkező út. A zaj, az összegyűlt emberek mérhetetlen, soha nem látott tengere soha nem hallott morajjal üdvözölte az érkezőt, kinek vakító fénypalástja egyszerűségből szövetett. Az utat virágok szegélyezték, s ahogy szótlanul elvonult mellettük, lángra lobbantak, hamuvá porladtak a növények. Nem volt miért létezniük többé.
Állt ott még egy fa is, magában állt,
maga árnyékába burkolózott.
Állt ott még egy fa is, magában állt,
s akár időtlen-idők óta létező,
magamagának árnyékába burkolózott.
Háttal az útnak - tenyerével - sötét alak támaszkodott a fának. Akárha könnyíteni akarna gyomrának tartalmán, a férfi összegörnyedt, de tenyerét nem tudta levenni a fáról. Mintha odaszögezték volna, s mintha fájna fogni a fát, de mégis, mégis, úgy tűnt, a férfi markolja, szorítja a kérget, akárha papírt gyűrne sovány, görcsös markába kis termetéhez mérten különösen ijesztő kampós, horgas ujjaival. Akárha abba kapaszkodna, akárha az élete múlna rajta. Ha elengedi, valószínűleg összezuhan, valószínűleg elnyeli... akárha az élete múlna rajta.
Állt ott még egy fa is, magában állt,
maga árnyékába burkolózott.
Állt ott még egy fa is, magában állt,
s akár időtlen-idők óta létező,
magamagának árnyékába burkolózott.
Az összegörnyedt árnyék nem kerülhette el, hogy észrevegye, a fának pusztulnia kell. Ahogy a fény közeledett a férfi egyre görcsösebben kapaszkodott, körme szakadtáig belemarta magát a fakéregbe. És jött a fény, és jött minden virágok pusztulása, és hozta ama fának is végső percét. Füge-, talán almafa lehetett, lassan, de biztosan kapott lángra, s míg leégett, a férfi centiméternyit sem mozdult. Néhány pillanat alatt eltűnt az árnyék, a lángok nem sértették, nem sérthették a jövővel viselős férfi testét, kinek véres, hamvas körmei immár saját tenyerébe vésődtek. Hosszan, egyenesen, akár a szögek. Ahogy mindez a tudatáig jutott, az alacsonynak hitt férfi lassan felegyenesedett, s elcsodálkozott, milyen is a magasság. Magához húzta markát, lassan kihúzta körmeit saját húsából, s kitárta tenyerét. A hamu lehullott ujjai közén, s mielőtt földet ért volna, széthordta, nyomtalanul eltüntette a szél. A fából semmi nem maradt, de kitisztuló tenyerében a férfi valami oda nem illőt talált. Egy széles, lapos, súlyos aranypénzt. Két ujja közzé fogta, szeme elé emelte, ráfújt, s úgy vizsgálta, mi lehet. A férfi hamarosan lendületet vett, s néhány pillanat múlva tompa koppanást hallhatunk volna, ám a tömeg zaját semmi meg nem törheti. Most a férfi még, még, s egyre csak kijjebb húzza magát, majd lassan, de határozottan megfordul arccal az út felé. A fény már elhaladt mögötte, tekintetével addig kíséri, amíg az őt körülálló emberekkel el nem tűnik a centrumba vezető úton. Csend borít mindent, még csak hamu sem maradt a szőnyeget képező virágokból. Az árnyék hosszan, lassan nyugodtan engedi ki lélegzetét. Tekintete arra a pontra mered, ahol a tömeg és a fény eltűntek a következő sarkon, s most - végül megindítja lépteit...

Állt ott még egy fa is, magában állt,
maga árnyékába burkolózott.
Állt ott még egy fa is, magában állt,
s akár időtlen-idők óta létező,
magamagának árnyékába burkolózott.

önarckép

Amióta napi 6-18 órában mások szövegeivel/-ből/-ért élek, sok dolog megváltozott. Amikor időm van, hogy elmeséljem magamat - mint tudjuk, szigorúan önmagamnak - mások szavait zakatolja az elmém vagy mondja a szám. Nem ijedek meg, tudom, hogy ez nem az a szituáció, amikor most múlik, pontosan arról van szó, hogy egyszerűen változik. Zom. A nyugalmat viszont üzenném: nem érnek el a változások a legmélyebb mélyekig. Én vagyok, ne félj. Lélegezz. Légy fegyelmezett!

Panaszlevél

Tisztelt Jóisten Úr!

Azzal a panasszal fordulok Önhöz, hogy lelkiekben kezdek megfakulni.
Én megértem, hogy ezt a hatalmas céget, a világot nem egyszerű jól menedzselni,
de kérem, ne legyen olyan belterjes és kicsinyes, hogy a fák őszi szín(e)változásához is az én
lelkemből tetszik kilopni a festékanyagot. Megértem, hogy az ősz most nagyobb prioritást élvez, mint az én rossz nézettségi mutatókat produkáló lelkem, de akkor is kicsinyes dolognak tartom ezt a fajta cégen belüli anyagátcsoportosítást. Egyszerűen annyit kérek, hogy az említett részleghez is álljon innovatívabban, néhány mutató szerint ugyanis hosszú távon még igen nyereséges lehet az ágazat.

Tisztelettel a részleg egyetlen alkalmazottja:

Tamás

(ui.: Kérem, és legyen kedves, hogy homályos válaszát most az egyszer ne a titkárnőjével - aki történetesen az édesanyám - próbálja megüzenni, megsejtetni)

Explicit

Készülődtünk. Ahogy felvettem a pulóverem, rámnézte azt a tekintetet, melyből észrevenni, hogy valami nem stimmel. Abból tudni, hogy nem néz rám. Mi a baj? De nem válaszolt, csak szégyellősen, mintegy maga alá húzta az orrát. Mi a baj? Kérdeztem újra. Nagy nehezen csak kibökte, hogy az ingem nyakát tűrjem vissza a pulóver alá, mert így kihajtva olyan gyerekes. Közelebb húztam - egyem a szíved, jajj de kis figyelmes vagy -, magamhoz öleltem, és óvatosan, gyengéden belegabalyítottam az ujjaim a hajába. Tamás, hányszor elmondtam már, hogy a hajamhoz ne nyúlj, mert azt egyszerűen utálom...

Ülök a padon, ébredő őszi szelek sercegnek.
Hosszú rám ez a pulóver, te nyújtottad ki, mit tehetek, ebben szerettél aludni.
Beszélhetek a cipőmről is, meg hogy egy kicsit letapostam már a nadrágom szárát, de egyszerűbb lesz, ha egyben leírom, nem változtak az érzéseim, ma is szeretem azzal nyugtatni magam, hogy megtaláltad a helyed - és jó emberek között vagy. Lábszárig merülök a hatalmas levélcsomóba, és egy pillanatig arra gondolok, hogy milyen kifejező is ez. Aztán hosszú ideig faggatom magam, na jó-jó, de mit is fejez ki...?
Tegnap, tegnapelőtt, a múlt héten, vagy ki tudja, talán tíz-tizenötezer évvel ezelőtt azzal a lánnyal találkoztam, aki kedves a szívemnek. Magamhoz öleltem, és óvatosan, gyengéden belegabalyítottam ujjaim a hajába, mert ő is szereti. A fülébe suttogtam valami régi-régi varázsszót, ami csak akkor jut az eszembe, s ebből kifolyólag most sem tudom ideidézni. A varázsszó hatására éreztem vállamon szelíden ébredő mosolyát, majd játékosan ellökött magától, és azt mondta: én is téged, nagyon, csak tűrd már ki az inged nyakát a pulóver alól, mert úgy nézel ki, mint valami óvodás. Ezután elindultunk. Mögöttünk először csak megrepedt, majd szilánkokká olvadt az a lencse, amelyen feltehetőleg az életünket nézi, feltehetőleg valami távolból visszaemlékező önmagunk.
Ülök a padon, ébredő őszi szelek.
Hosszú rám ez a pulóver, ebben aludtam, elnyújtottam az ujját - vel..., rosszat álmodtam az éjjel.
Az őszi lehűlő csendköntös talán utolszor hat le langy melegével a szívemig, kérem, a férfi érző lény. Elsuhan egy szellő, lágyan, de azért fenyegetően simítja meg az arcom, hangja akár a közelítő cipzárhang. Lehetne egy mellényé, amit szeret, vagy egy színes esőkabáté, de az is megfordul a fejemben, hogy talán a halotti leplek is cipzárral készülnek. Holnap, holnapután, a jövő héten, vagy talán 50-60 év múlva, ha visszatekintek az életemre, szeretni fogom, hogy fehérre festtettem a szobámat. Ha egyáltalán annyi lesz, akkor beletúrok a saját hajamba, és sokan nemcsak arról fognak megismerni, hogy szeretettel vagyok mások iránt, hanem arról is, hogy mindig csak egyik oldalt van kihajtva a gallérom. Meg talán még annyi, valószínűleg bánni fogom, hogy egy csomó energiát meg önemésztést meg nem spórolva, nem törődtem bele egyszerűen és bölcsen a dolgok és magunk elmondhatatlanságába.

a közönyről, ami nem érdekel

Az őszi reggelen, amikor apánk először nem ért
ki a mosdóba és előttünk hányt vért, mindannyian
észrevettük az ernyőt, mely vastenyérként,
mozdíthatatlanul ingott jobbra-balra fejünk fölött.
Ellentmondások végeláthatatlan magába-forduló
sora. Például ez: szégyenből írni.
Hogy szégyelled, de mégis. Írsz, mert hiszel
valamiféle szájberempátiában; valahol valakiben
kiégő retinák mögött könnyé gyémántul a te fájdalmad.
(- Ilyen szó márpedig nincsen!
- F*szomat nincsen, itt van két sorral feljebb.)
Kitalálod, s - akárha gyümölcsöket - kitálalod
magadnak őt - tegyük fel,
Péter a neve -, ránézel, s csak annyit kérdesz:
szeretsz-e engem. A kitalált testvér gyávaságból és
önmegvetésből talán éppen háromszor erősít meg hitedben.
Ezt hozta az ősz. A létezhetetlen,
a meddő szeretet mégis-létezésének gyanúját.
(- Ilyen szószerkezet márpedig nincsen!
- -II- )
reggel a lift lezuhan mintegy bombagyanánt becsapódik
veled a korcsemberek tömegébe egyszóval hazavisz
itt a helyed
lelked a tökéletes csendélet fikció csupán
ne osztogasd csábító külsejű férges gyümölcseid
kakasok here nélkül születnek csirkék herékkel
az elmondhatatlan kimondani akarásának kényszere
ami miatt hajszállal se vagy különb valaki
a többi senkinél s ennek az egésznek az a levakarhatatlan
közönye amely tökéletesen hidegen hagy
tökéletesen nem érdekel
hogy apád temetésén nyilván sírtál
hiszen úgy illik
s hogy mindez amúgy már önmagában is szégyen
nemhogy így felkiáltva ide a szájbersemmibe
részvéttelen borult tök(él)etlenség
tagadjátok meg a véreiteket
s ne vessétek be a földeket tavasszal
kakasszó
kakasszó
kakasszó
Mély tükrök mégis tetten érnek valamiféle reményt
a tekintetedben - ennek ismérve, hogy
valahányszor jelek nélkül születik,
hiszen Ő maga a jel -, s felgyöngyözik a szemeid közé:
jobb volna félni.
Hiába rohannál az úton, elkövették ellened
azt a szánalmasan közhelyes dolgot, hogy életre ítéltek,
minek következtében túl a fák aranykezükkel
beintenek
neked.