Explicit

Készülődtünk. Ahogy felvettem a pulóverem, rámnézte azt a tekintetet, melyből észrevenni, hogy valami nem stimmel. Abból tudni, hogy nem néz rám. Mi a baj? De nem válaszolt, csak szégyellősen, mintegy maga alá húzta az orrát. Mi a baj? Kérdeztem újra. Nagy nehezen csak kibökte, hogy az ingem nyakát tűrjem vissza a pulóver alá, mert így kihajtva olyan gyerekes. Közelebb húztam - egyem a szíved, jajj de kis figyelmes vagy -, magamhoz öleltem, és óvatosan, gyengéden belegabalyítottam az ujjaim a hajába. Tamás, hányszor elmondtam már, hogy a hajamhoz ne nyúlj, mert azt egyszerűen utálom...

Ülök a padon, ébredő őszi szelek sercegnek.
Hosszú rám ez a pulóver, te nyújtottad ki, mit tehetek, ebben szerettél aludni.
Beszélhetek a cipőmről is, meg hogy egy kicsit letapostam már a nadrágom szárát, de egyszerűbb lesz, ha egyben leírom, nem változtak az érzéseim, ma is szeretem azzal nyugtatni magam, hogy megtaláltad a helyed - és jó emberek között vagy. Lábszárig merülök a hatalmas levélcsomóba, és egy pillanatig arra gondolok, hogy milyen kifejező is ez. Aztán hosszú ideig faggatom magam, na jó-jó, de mit is fejez ki...?
Tegnap, tegnapelőtt, a múlt héten, vagy ki tudja, talán tíz-tizenötezer évvel ezelőtt azzal a lánnyal találkoztam, aki kedves a szívemnek. Magamhoz öleltem, és óvatosan, gyengéden belegabalyítottam ujjaim a hajába, mert ő is szereti. A fülébe suttogtam valami régi-régi varázsszót, ami csak akkor jut az eszembe, s ebből kifolyólag most sem tudom ideidézni. A varázsszó hatására éreztem vállamon szelíden ébredő mosolyát, majd játékosan ellökött magától, és azt mondta: én is téged, nagyon, csak tűrd már ki az inged nyakát a pulóver alól, mert úgy nézel ki, mint valami óvodás. Ezután elindultunk. Mögöttünk először csak megrepedt, majd szilánkokká olvadt az a lencse, amelyen feltehetőleg az életünket nézi, feltehetőleg valami távolból visszaemlékező önmagunk.
Ülök a padon, ébredő őszi szelek.
Hosszú rám ez a pulóver, ebben aludtam, elnyújtottam az ujját - vel..., rosszat álmodtam az éjjel.
Az őszi lehűlő csendköntös talán utolszor hat le langy melegével a szívemig, kérem, a férfi érző lény. Elsuhan egy szellő, lágyan, de azért fenyegetően simítja meg az arcom, hangja akár a közelítő cipzárhang. Lehetne egy mellényé, amit szeret, vagy egy színes esőkabáté, de az is megfordul a fejemben, hogy talán a halotti leplek is cipzárral készülnek. Holnap, holnapután, a jövő héten, vagy talán 50-60 év múlva, ha visszatekintek az életemre, szeretni fogom, hogy fehérre festtettem a szobámat. Ha egyáltalán annyi lesz, akkor beletúrok a saját hajamba, és sokan nemcsak arról fognak megismerni, hogy szeretettel vagyok mások iránt, hanem arról is, hogy mindig csak egyik oldalt van kihajtva a gallérom. Meg talán még annyi, valószínűleg bánni fogom, hogy egy csomó energiát meg önemésztést meg nem spórolva, nem törődtem bele egyszerűen és bölcsen a dolgok és magunk elmondhatatlanságába.