útszéli fának árnyékából

Tömegektől volt hangos a városba érkező út. A zaj, az összegyűlt emberek mérhetetlen, soha nem látott tengere soha nem hallott morajjal üdvözölte az érkezőt, kinek vakító fénypalástja egyszerűségből szövetett. Az utat virágok szegélyezték, s ahogy szótlanul elvonult mellettük, lángra lobbantak, hamuvá porladtak a növények. Nem volt miért létezniük többé.
Állt ott még egy fa is, magában állt,
maga árnyékába burkolózott.
Állt ott még egy fa is, magában állt,
s akár időtlen-idők óta létező,
magamagának árnyékába burkolózott.
Háttal az útnak - tenyerével - sötét alak támaszkodott a fának. Akárha könnyíteni akarna gyomrának tartalmán, a férfi összegörnyedt, de tenyerét nem tudta levenni a fáról. Mintha odaszögezték volna, s mintha fájna fogni a fát, de mégis, mégis, úgy tűnt, a férfi markolja, szorítja a kérget, akárha papírt gyűrne sovány, görcsös markába kis termetéhez mérten különösen ijesztő kampós, horgas ujjaival. Akárha abba kapaszkodna, akárha az élete múlna rajta. Ha elengedi, valószínűleg összezuhan, valószínűleg elnyeli... akárha az élete múlna rajta.
Állt ott még egy fa is, magában állt,
maga árnyékába burkolózott.
Állt ott még egy fa is, magában állt,
s akár időtlen-idők óta létező,
magamagának árnyékába burkolózott.
Az összegörnyedt árnyék nem kerülhette el, hogy észrevegye, a fának pusztulnia kell. Ahogy a fény közeledett a férfi egyre görcsösebben kapaszkodott, körme szakadtáig belemarta magát a fakéregbe. És jött a fény, és jött minden virágok pusztulása, és hozta ama fának is végső percét. Füge-, talán almafa lehetett, lassan, de biztosan kapott lángra, s míg leégett, a férfi centiméternyit sem mozdult. Néhány pillanat alatt eltűnt az árnyék, a lángok nem sértették, nem sérthették a jövővel viselős férfi testét, kinek véres, hamvas körmei immár saját tenyerébe vésődtek. Hosszan, egyenesen, akár a szögek. Ahogy mindez a tudatáig jutott, az alacsonynak hitt férfi lassan felegyenesedett, s elcsodálkozott, milyen is a magasság. Magához húzta markát, lassan kihúzta körmeit saját húsából, s kitárta tenyerét. A hamu lehullott ujjai közén, s mielőtt földet ért volna, széthordta, nyomtalanul eltüntette a szél. A fából semmi nem maradt, de kitisztuló tenyerében a férfi valami oda nem illőt talált. Egy széles, lapos, súlyos aranypénzt. Két ujja közzé fogta, szeme elé emelte, ráfújt, s úgy vizsgálta, mi lehet. A férfi hamarosan lendületet vett, s néhány pillanat múlva tompa koppanást hallhatunk volna, ám a tömeg zaját semmi meg nem törheti. Most a férfi még, még, s egyre csak kijjebb húzza magát, majd lassan, de határozottan megfordul arccal az út felé. A fény már elhaladt mögötte, tekintetével addig kíséri, amíg az őt körülálló emberekkel el nem tűnik a centrumba vezető úton. Csend borít mindent, még csak hamu sem maradt a szőnyeget képező virágokból. Az árnyék hosszan, lassan nyugodtan engedi ki lélegzetét. Tekintete arra a pontra mered, ahol a tömeg és a fény eltűntek a következő sarkon, s most - végül megindítja lépteit...

Állt ott még egy fa is, magában állt,
maga árnyékába burkolózott.
Állt ott még egy fa is, magában állt,
s akár időtlen-idők óta létező,
magamagának árnyékába burkolózott.