a közönyről, ami nem érdekel

Az őszi reggelen, amikor apánk először nem ért
ki a mosdóba és előttünk hányt vért, mindannyian
észrevettük az ernyőt, mely vastenyérként,
mozdíthatatlanul ingott jobbra-balra fejünk fölött.
Ellentmondások végeláthatatlan magába-forduló
sora. Például ez: szégyenből írni.
Hogy szégyelled, de mégis. Írsz, mert hiszel
valamiféle szájberempátiában; valahol valakiben
kiégő retinák mögött könnyé gyémántul a te fájdalmad.
(- Ilyen szó márpedig nincsen!
- F*szomat nincsen, itt van két sorral feljebb.)
Kitalálod, s - akárha gyümölcsöket - kitálalod
magadnak őt - tegyük fel,
Péter a neve -, ránézel, s csak annyit kérdesz:
szeretsz-e engem. A kitalált testvér gyávaságból és
önmegvetésből talán éppen háromszor erősít meg hitedben.
Ezt hozta az ősz. A létezhetetlen,
a meddő szeretet mégis-létezésének gyanúját.
(- Ilyen szószerkezet márpedig nincsen!
- -II- )
reggel a lift lezuhan mintegy bombagyanánt becsapódik
veled a korcsemberek tömegébe egyszóval hazavisz
itt a helyed
lelked a tökéletes csendélet fikció csupán
ne osztogasd csábító külsejű férges gyümölcseid
kakasok here nélkül születnek csirkék herékkel
az elmondhatatlan kimondani akarásának kényszere
ami miatt hajszállal se vagy különb valaki
a többi senkinél s ennek az egésznek az a levakarhatatlan
közönye amely tökéletesen hidegen hagy
tökéletesen nem érdekel
hogy apád temetésén nyilván sírtál
hiszen úgy illik
s hogy mindez amúgy már önmagában is szégyen
nemhogy így felkiáltva ide a szájbersemmibe
részvéttelen borult tök(él)etlenség
tagadjátok meg a véreiteket
s ne vessétek be a földeket tavasszal
kakasszó
kakasszó
kakasszó
Mély tükrök mégis tetten érnek valamiféle reményt
a tekintetedben - ennek ismérve, hogy
valahányszor jelek nélkül születik,
hiszen Ő maga a jel -, s felgyöngyözik a szemeid közé:
jobb volna félni.
Hiába rohannál az úton, elkövették ellened
azt a szánalmasan közhelyes dolgot, hogy életre ítéltek,
minek következtében túl a fák aranykezükkel
beintenek
neked.