Hogy ma ideül ez a ripacs világ a nyakamra minden játékával. Miközben kifelé sétálok a kép valamelyik keretének irányába, átöleli nagy, nehéz fejem. Játéka-cirógatása - alig veszem észre - átlényegül. Ez a hidegség nem a téli szél, de valami ártó rossz, ez az ölelés fojtás, ez a hidegség talán az emlékezet...
... nyolc testvér tapodja a temető hófoltos, fagyos talaját, mint minden évben egyszer és csak egyszer. Szemközt állnak meg egy ragyogó fekete sírral, s egyikük - egy megtört öreg - az ismert helyről, előszedi a gereblyét a bokorból. Egy kézzel csíkozza körül a sírt, ahogy magához húzta a szerszám fejét, remegő kézzel megemeli a nyelet, s egy kicsit visszább dobja, majd újra maga felé húzza, megemeli, dobja. Szabálytalan minta rajzolódik a sír köré; hol kihagy, hol sekélyebb, s helyenként - ahol a gereblye feje becsapódik - irdatlanul mély. Ilyen, nem, sőt, ez a minta maga az emlékezés. Körülötted, rólad. Ez a megtört öreg az apád. A többi hét a nagybátyjaid s nagynénjeid. Ez a nyolc ember minden évben egyszer, és csak egyszer találkozik. A te tiszteletedre. Meg itt vagyunk mi is, a rokonság többi tagja, tizenvalahányan. Állunk és tapossuk, eltapossuk a temető talaját. Ma lennél 41 éves. Nézd, itt vagyunk, ünnepelni jöttünk, ahogy ilyenkor illik, s csak annyit mormolok, köszönts bennünket, állj föl, állj már föl tiszteletünkre...
Hát milyen szánalmas ahogy megfojt, bekebelez ez a ripacs világ engem is. Hát milyen szánalmas, hogy blogbejegyzést szerkesztek a gyászodból. Néhány napon belül, de talán a következő fél órában erősebb lesz a szégyenem a gyásznál, és akkor kihajítom az egész bejegyzést a francba. Addig csak marad ez a szánnivaló alakoskodás. Addig csak maradok -én.
e.megrendül
VálaszTörlés