Öndefiníciók, vol. 11.

az élet távoli hatalmas kusza bábeltornya
- vakító feketén matt-szilánkosan ragyogva -
egyetlen szögként nehezedik mellkasomra
a bal vállam sors a jobb szerencse
s ha bármelyik jönne az úton szembe
kajánul szemembe nevetve
tisztán mutatnám fel kezem
nézze meg bátran
csak félig rajzoltak valami vonalat tenyerembe
hogy nincs ki választ adjon tudom
hogy nincs ki legalább kérdezzen tudom
s hogy lassan omlanak a kérdés-válaszfalak
belefáradni gyötört vagyok unom
állok kifeszített fényben
s mely csepp eret rajzolván kezemre
útnak indít a végtelenbe
hullani készül éppen
ez a kusza torony
ez a nem múló jövővé dermedt örök jelen
ez a kusza szövevény ágaival
át álmon valóságon és a lekurvált életen
ez a torony mely rendíthetetlenül szívembe fúródik
rendíthetetlenül nem létező talpkövén
ez a pillanat pedig - HIÁNYOD - az örökkévalóság
...
..
.
.
.