Malone élete (inspired by S. Beckett)

bot és ceruza. az egyik a másik. kampók. segítenek megkapaszkodni a semmi falán, ami csak a valóság szinonimája. hozzá vannak nőve a kezeimhez per ezek a kezeim. bot és ceruza. bot vagy ceruza. mindkettő mindegy.

Karácsony.

Hazafelé menet a fiú egy tízemeletes lényegtelenedik emeletének párás piros ablakára pillantott. Ahogy az ablakok, szintek és a többi tízemeletes körülötte felcserélhető, de ez az egy ablak rendíthetetlen és nem mozdul, ahogy mindegyik más csak ehhez képest van, úgy állsz a szívemben.
És én úgy veszlek körül.

A testvérét vesztő fiú meséje

Amíg máshol rózsaszínre vagy babakékre festik a falakat, hozzám a kinti hótömegek mintegy felszorítják-feltuszkolják a gyász kurváját, ezt a matt feketeséget. Beszövi, befészkeli magát a sötét legfelső emeleti sarokszobámba. Olyan, akár ha poros pókhálót és ürülékes, elhagyott, kátrányos madárfészket gyúrtak volna össze valami hatalmas masszává. Fentről, a szobám szemközti sarkából terjeszkedik, egyes nyúlványai csaknem leérnek már a parkettáig. Ahogy a nyúlványok kínlódva szakadnak a parketta felé, hogy magukba szívják-olvasszák a padlózat porát is, olyan látványt nyújtanak a tökéletes csendben, amely nyüszítő gyereksírás hangját idézi meg. A massza sarokból a plafonon szerteágazó nyúlványai úgy marnak a középről lelógó reszkető csillár után, hogy bizonnyal elorozzák, elölik a kevés, vesztét érző fényt. Csak pislákol a lámpa, ahogy közelít hozzá ez a sötét anyag, a fény nyüszítő gyereksírás hangját idézi. Én a szemközti sarokban guggolok, mezítláb, egyetlen hosszú pólóban. Kevéske, bizonytalan nedvességben tapodok az egyre növekvő homályban. Ahogy szokja szemem a sötét növését, tekintetem a szemközti, rémes sarokba fúrom, látni akarom az anyag eddig láthatatlan leglényegét. Miből növi ez magát. Lassan, de olyan magabiztosan nő, csak nő egyre. Nincs, ami útját állhatná, most lesz martalékává egyetlen kiszáradt cserepes növényem, amott két fénykép aszik száraz halálába a massza csápjai között, egy lelógó nyúlvány gyorsabb mozdulatokkal, mohón rántja fel a plafonról és emészti magába szakadt, durva lepedőmet a szoba közepéről. Kijön a sűrű anyag az ósdi falicsap lefolyóján, s a falra érvén egy másik, saját nyúlványával mállik eggyé tökéletes egyezésben. Így fordulnak felém, érzem felém irányulásuk leheletnyi-néma szelletét. Látni ezt már nem látom, mert a tekintetem ismét csak a sötét közepébe fúrom még nagyobb látni akarással. Szobámon se ajtó, se ablak, menekülni - érzem - csak úgy van módom, ha meglátom a sötét lényegét. Figyelj. Ne engedj a felesleges dolgoknak. Felállok, sovány, remegő térdeimmel közelebb lépek (mintha magamat is látnám kívülről?), mert látni akarok, bármi áron. Látni a sötétben. Nyúlványok, csápok hada rezzen első mozdulatomra, mintha egy közös aggyal egy pillanatra meginogtak volna, s elgondolkodtak volna afelől, akarnak-e engem... megbírnak-e velem...
Erőt merítek a sötét tőlem való félelméből, de ő is magához tér pillanatnyi megtorpanásából, határozottan indul felém minden irányából, akar... nagyon akar. És én lassan, mint egy altató dallamára, egy, kettő, közelebb lépek a felső sarok sötétjéhez, látni fogom... megérteni... legyőzöm. A szoba közepéig érek, amikor kialszik a fény, s a szétrobbanó izzó szilánkjaiból egynémely a vállamba fúródik, a felkaromba. Most már tökéletes a sötét, s az anyag felém tágul, érzem, körülvesz minden irányból. Közeledik, egyre, egyre közelebb van. Megérzem száraz hidegét a lábfejemen, milyen furcsa, egyszerre száraz és nedves... ne figyelj erre, ez lényegtelen, csak a sötétet nézd!... felülről, a csillárról is elért, fülem, nyakam köré tekeredik, betapasztja fülem... nem baj, ne is hallj, csak láss, de láss végre, nézd... alakot ölt a sötét a sarokban... nem mozdulhatok, bokáim, térdeim, combom köti az anyag, bekúszik pólóm alá, tüzeli hidegével lágyékom, s ahogy körbeéri, fojtja, szorítja hasam... csak nézz, légy fegyelmezett, nézz, csak nézz, nézz, LÁSS!!!
...ez az alak... látsz... látok...ott, a sötét közepében, igen, igen látom már, tisztán látom. Látom minden részletét. Ez az alak én vagyok ott. Egy pólóban guggolok a sarokban valami kevés bizonytalan nedvességben, s velem szemközt, fent a semmiből elkezdi kibontani magát, s felém kúszik csápjaival valami sötét...
A sarokban ez...
- ez egy tükör.

Az emlékezés vadhajtásaiból

Csaknem három éve lakok együtt egy elpusztult cserepes virággal, és azt hiszem, örökre ott marad.
Korábban már négy halt el a környezetemben, az egyik érthetetlenül rövid idő alatt, ugyanis az idő, ami a virág idekerülése és halála között eltelt, látványosan rövidebb volt még a minimális locsolási ciklusánál is. Amikor legutóbbi virágom még két hónap után is élt, anyám azt mondta, végre siker. Én is hittem neki, őszintén, mert hinni csak őszintén lehet. Locsoltam, fürdettem vízben és napfényben, friss levegőben a növényt, viruljon. Szerettem, ahogy a virágot kell. Ma is ez az egyetlen növény a szobámban, megfogadtam anyám szavát, aki korábban azt tanácsolta, tartsam meg, ez hűséges lesz...
Ha idegen érkezik hozzám, mindig furcsállva tekint rá, micsoda cserepes szárazvirág, tökre régies hatású, hát ilyet meg hol lehet kapni, mennyire eredeti a fényezése, tényleg úgy néz ki, mintha poros lenne...
Ha azt vesszük, hogy csaknem három éve áll ugyanott és néz ki ugyanúgy az én saját, tulajdon elpusztult virágom, anyám nem hazudott, ez valóban hűséges darab. Maradék. Pusztulat, dög. Nem találom a helyét magamban. Hogy megcsontosodik, milyen csodálatos módon emlékeztet magára az, ami valaha szerves volt.
Bántott a por, és azon kaptam magam, hogy kiviszem lemosni, mielőtt kidobom. De ez nem ér, a levelei nem törnek, nem mállanak szét a vízsugár alatt. Az elmúlásra mégsincs recept, nincsenek bevett doktrínák. Megmostam, megtöröltem avítt cserepét és visszatettem a helyére. Épp olyan, mint fürdetés előtt, csak a cserepe adott le színe tompulásából.
A legtöbb reggelen egy elpusztult virág az első, amit megpillantok. Csaknem három éve múlt ki ez a növény, mostanra a darab vagy a dög szavakkal illetem. Magamban persze, hiszen hangosan soha nem beszéltem hozzá, habár valami azt súgja, hogy ez igazából sovány vigasz. Nagyon rövid ideig zaklattam csak magam azzal a kérdéssel, hogy miért pusztult el. Azzal már egy kicsit hosszabb ideig, hogy miért épp akkor, amikor...
Meg, egyébként sokat mesélhetnék még a kapcsolatunkról, de minden történetünk csak ugyanehhez a közös jelenhez vezetne el, hogy itt vagyunk ketten egymásnak. Nem akarok megválni tőle, s hát elvégre anyám sem fog rámszólni, hogy kezdjek vele valamit. Ő attól az, ami, az adja a lényegét, hogy lehetetlen elveszíteni. Elvégre igaza volt anyámnak, ez a virág az én virágom, ez a virág az én hűséges virágom. Azt hiszem, igen, anyának, de egyedül azért csak anyának megengedném, hogy kidobja.
(...)
Csaknem három éve lakok együtt egy elpusztult cserepes virággal. Azt hiszem, örökre ott marad.

csoki

jő elmúlásod,
néma vigalom, néma,
hűséges halál?

nem engedted kezem,
ma is szorítasz, itt vagy,
s tudom holnapom

igazságod véges-
telen, maradóbb vasnál,
igazad hűséges

fogja tört kezem,
fogja-szorítja tépett,
mart lélegzetem

megadtad bölcsnek
lennem, te, nálad nélkül
máshol létezem

voltál bíztatóm
néma gyászban, ölelésben,
gyereksírás(ás)ban

vaskos rögöktől
ropogna a kályha, de
te csend vagy. szálka

sokaság űzne,
ha egyben látott volna,
te csend királya!

szelíd szemedben
csak én tükröződöm, én,
kegyetlen árva

bőlcs és poéta-
más nem lehetek veled-
bőlcs és poéta

e helybe élni,
itt még remélni csaló,
szar magánosság tűn'el!

KIS ÉJI HIÁNYTAKTUS

Lágy ringásban az éji sötétben,
elmém nyugszik a múlt mélyében.
Csend danog egyre, s néhai hang kél.
Büszke az elme. Majd higgadt. Majd fél.

...lágy ringásban az éji sötétben,
állok a lámpa maró fényében,
jöttödet ontja a fény és árnyék,
ebben a múltban örökké állnék.

Elmém nyugszik a múlt mélyében,
vágyam e tiszta, e fénylő éden,
szűz karod összefog, összetart, s a
csendben ragyog emléked birodalma.

Csend danog egyre, s néhai hang kél,
selymes illata gúzsba köt, ha tél
jege bánt, ha nyár tüze éget,
őrzöm őrzőm, éltető képed.

Lágy ringásban az éji sötétben,
elmém nyugszik a múlt mélyében.
Csend danog egyre, s néhai hang kél.
Büszke az elme. Majd higgadt. Majd fél.