Amíg máshol rózsaszínre vagy babakékre festik a falakat, hozzám a kinti hótömegek mintegy felszorítják-feltuszkolják a gyász kurváját, ezt a matt feketeséget. Beszövi, befészkeli magát a sötét legfelső emeleti sarokszobámba. Olyan, akár ha poros pókhálót és ürülékes, elhagyott, kátrányos madárfészket gyúrtak volna össze valami hatalmas masszává. Fentről, a szobám szemközti sarkából terjeszkedik, egyes nyúlványai csaknem leérnek már a parkettáig. Ahogy a nyúlványok kínlódva szakadnak a parketta felé, hogy magukba szívják-olvasszák a padlózat porát is, olyan látványt nyújtanak a tökéletes csendben, amely nyüszítő gyereksírás hangját idézi meg. A massza sarokból a plafonon szerteágazó nyúlványai úgy marnak a középről lelógó reszkető csillár után, hogy bizonnyal elorozzák, elölik a kevés, vesztét érző fényt. Csak pislákol a lámpa, ahogy közelít hozzá ez a sötét anyag, a fény nyüszítő gyereksírás hangját idézi. Én a szemközti sarokban guggolok, mezítláb, egyetlen hosszú pólóban. Kevéske, bizonytalan nedvességben tapodok az egyre növekvő homályban. Ahogy szokja szemem a sötét növését, tekintetem a szemközti, rémes sarokba fúrom, látni akarom az anyag eddig láthatatlan leglényegét. Miből növi ez magát. Lassan, de olyan magabiztosan nő, csak nő egyre. Nincs, ami útját állhatná, most lesz martalékává egyetlen kiszáradt cserepes növényem, amott két fénykép aszik száraz halálába a massza csápjai között, egy lelógó nyúlvány gyorsabb mozdulatokkal, mohón rántja fel a plafonról és emészti magába szakadt, durva lepedőmet a szoba közepéről. Kijön a sűrű anyag az ósdi falicsap lefolyóján, s a falra érvén egy másik, saját nyúlványával mállik eggyé tökéletes egyezésben. Így fordulnak felém, érzem felém irányulásuk leheletnyi-néma szelletét. Látni ezt már nem látom, mert a tekintetem ismét csak a sötét közepébe fúrom még nagyobb látni akarással. Szobámon se ajtó, se ablak, menekülni - érzem - csak úgy van módom, ha meglátom a sötét lényegét. Figyelj. Ne engedj a felesleges dolgoknak. Felállok, sovány, remegő térdeimmel közelebb lépek (mintha magamat is látnám kívülről?), mert látni akarok, bármi áron. Látni a sötétben. Nyúlványok, csápok hada rezzen első mozdulatomra, mintha egy közös aggyal egy pillanatra meginogtak volna, s elgondolkodtak volna afelől, akarnak-e engem... megbírnak-e velem...
Erőt merítek a sötét tőlem való félelméből, de ő is magához tér pillanatnyi megtorpanásából, határozottan indul felém minden irányából, akar... nagyon akar. És én lassan, mint egy altató dallamára, egy, kettő, közelebb lépek a felső sarok sötétjéhez, látni fogom... megérteni... legyőzöm. A szoba közepéig érek, amikor kialszik a fény, s a szétrobbanó izzó szilánkjaiból egynémely a vállamba fúródik, a felkaromba. Most már tökéletes a sötét, s az anyag felém tágul, érzem, körülvesz minden irányból. Közeledik, egyre, egyre közelebb van. Megérzem száraz hidegét a lábfejemen, milyen furcsa, egyszerre száraz és nedves... ne figyelj erre, ez lényegtelen, csak a sötétet nézd!... felülről, a csillárról is elért, fülem, nyakam köré tekeredik, betapasztja fülem... nem baj, ne is hallj, csak láss, de láss végre, nézd... alakot ölt a sötét a sarokban... nem mozdulhatok, bokáim, térdeim, combom köti az anyag, bekúszik pólóm alá, tüzeli hidegével lágyékom, s ahogy körbeéri, fojtja, szorítja hasam... csak nézz, légy fegyelmezett, nézz, csak nézz, nézz, LÁSS!!!
...ez az alak... látsz... látok...ott, a sötét közepében, igen, igen látom már, tisztán látom. Látom minden részletét. Ez az alak én vagyok ott. Egy pólóban guggolok a sarokban valami kevés bizonytalan nedvességben, s velem szemközt, fent a semmiből elkezdi kibontani magát, s felém kúszik csápjaival valami sötét...
A sarokban ez...
- ez egy tükör.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése