Az emlékezés vadhajtásaiból

Csaknem három éve lakok együtt egy elpusztult cserepes virággal, és azt hiszem, örökre ott marad.
Korábban már négy halt el a környezetemben, az egyik érthetetlenül rövid idő alatt, ugyanis az idő, ami a virág idekerülése és halála között eltelt, látványosan rövidebb volt még a minimális locsolási ciklusánál is. Amikor legutóbbi virágom még két hónap után is élt, anyám azt mondta, végre siker. Én is hittem neki, őszintén, mert hinni csak őszintén lehet. Locsoltam, fürdettem vízben és napfényben, friss levegőben a növényt, viruljon. Szerettem, ahogy a virágot kell. Ma is ez az egyetlen növény a szobámban, megfogadtam anyám szavát, aki korábban azt tanácsolta, tartsam meg, ez hűséges lesz...
Ha idegen érkezik hozzám, mindig furcsállva tekint rá, micsoda cserepes szárazvirág, tökre régies hatású, hát ilyet meg hol lehet kapni, mennyire eredeti a fényezése, tényleg úgy néz ki, mintha poros lenne...
Ha azt vesszük, hogy csaknem három éve áll ugyanott és néz ki ugyanúgy az én saját, tulajdon elpusztult virágom, anyám nem hazudott, ez valóban hűséges darab. Maradék. Pusztulat, dög. Nem találom a helyét magamban. Hogy megcsontosodik, milyen csodálatos módon emlékeztet magára az, ami valaha szerves volt.
Bántott a por, és azon kaptam magam, hogy kiviszem lemosni, mielőtt kidobom. De ez nem ér, a levelei nem törnek, nem mállanak szét a vízsugár alatt. Az elmúlásra mégsincs recept, nincsenek bevett doktrínák. Megmostam, megtöröltem avítt cserepét és visszatettem a helyére. Épp olyan, mint fürdetés előtt, csak a cserepe adott le színe tompulásából.
A legtöbb reggelen egy elpusztult virág az első, amit megpillantok. Csaknem három éve múlt ki ez a növény, mostanra a darab vagy a dög szavakkal illetem. Magamban persze, hiszen hangosan soha nem beszéltem hozzá, habár valami azt súgja, hogy ez igazából sovány vigasz. Nagyon rövid ideig zaklattam csak magam azzal a kérdéssel, hogy miért pusztult el. Azzal már egy kicsit hosszabb ideig, hogy miért épp akkor, amikor...
Meg, egyébként sokat mesélhetnék még a kapcsolatunkról, de minden történetünk csak ugyanehhez a közös jelenhez vezetne el, hogy itt vagyunk ketten egymásnak. Nem akarok megválni tőle, s hát elvégre anyám sem fog rámszólni, hogy kezdjek vele valamit. Ő attól az, ami, az adja a lényegét, hogy lehetetlen elveszíteni. Elvégre igaza volt anyámnak, ez a virág az én virágom, ez a virág az én hűséges virágom. Azt hiszem, igen, anyának, de egyedül azért csak anyának megengedném, hogy kidobja.
(...)
Csaknem három éve lakok együtt egy elpusztult cserepes virággal. Azt hiszem, örökre ott marad.