Halotti beszéd

Vagyok, mint minden ember,
ki most ha kell, halni nem mer.
De jaj, nem tudok így maradni,
- meg kell halni, meg kell halni -,
feledném, hogyha felednének.

Sajátképp. Mására.

Egy elhibázott sor vagyok, egy pár téves szó csupán. Didergő kézfej billentyűre szórt véletlen-mély beidegződése.
Úgy csapnak át rajtam üres, sekély emberek tekintetei, akárcsak az enyém rajtuk.
Kafka egyszer valami ilyesmit írt: Olyan egyedül vagyok, mint Franz Kafka.
Hát én még úgy se. Velem még Kafka sincs itt.
k.-t éppen megtalálkozom néha, de arra sem vennék mérget, hogy az egyáltalán pozitív.
....ma egy cirkuszban jártam. Felvételin. Rám kerülvén azt kérdezték, és Ön? Ön mit tud? Mondtam: egyedül lenni. /Ohh, kérem ez ideális bohócadottság. És nevetni? / Az megy, leginkább az megy. / Sírni? / ... / SÍRNI?? / ... hát persze, hogyne tudnék, de ugye elég a színpadon... hát ez egy mutatvány lényege, nem... elvégre...
http://www.youtube.com/watch?v=nZtFyPXGkeA
Ezen sírok cirkuszi mutatványképpen. Keringő. Háromnegyedes. Film van hozzá Nemhálivúdból.
Valakiről szól. Nem tudja feldolgozni a hibáját. És ebbe nem tud bele se halni. Szánalmas. Olyan szánalmas, mint Valaki.
Valakiről szól. Rólam talán. Vagy esetleg Rólad. (Ha így volna, kérlek, hívj fel, nyugtass meg, hogy nem rólam szól! Fontos!!)
... Hogy kérdi, Uram? / Azt kérdeztem, tudja-e, milyen az egyedüllét? / Jaj, hát hogyne tudnám?! Az pont olyan, hogy nincs kinek elmondani... Az pont olyan, hogy még azt is, aki a magányról faggat, még azt is nekem kell kitalálni. Mint most Önt......
...8-as buszon ülök. Ha ez fel tudna nekem úgy borulni, hogy az orrán állna meg, akkor a 8-asból végtelen lenne. Állna a busz, mint egy torony, és kilőné az utasokat az égbe, fel, egyenesen a Mennyországba, oda, ahol a Jézuska lakik. "Üdvözöljük a végtelen buszon! VÉGállomás a végtelen!"...
"De! Hát dehogyis nem! Éppen ez egy mutatvány lényege! Uram, Ön kétségkívül egy született bohóc"
... szóval ülök a 8-as buszon. Nézek ki, végig az emberek sokaságán, akiket egy esőverte üveglap választ el tőlem, és azon kapom magam, hogy elmondok egy imát. Egy imát, amit akkor alkottam meg, de ami ősibb nálam, annyira sajátom, hogy talán meg is előz. Térben, időben. Belefoglalom az istenKÉPEMet.
"Az én Istenem nyugalmat,
nyugalmat ad nekem,
tiszta tükröt tart elém,
melyben megtekinthetem..."

Egy Istenarc van eltemetve bennem,
segítsetek, hogy megnevessem!
Egy Istenarc van eltemetve bennem.
segítsetek, hogy meg ne vessem!

k.

Idővel beszélnem kell majd
k.-ról, tudom.
Most csak annyit, hogy
k. az ember a valóságban,
és k. a valóság az emberben.

Két SMS között a 8. napon

„Kozma Tamás, van olyan ember, hogy egyszerűen csak ’jó ember’?” – ma reggel ezzel a kérdéssel ébredtem, SMS-ben…
Ezen a napon 14 órát dolgoztam. Bő hárommal többet, mint rendesen. Sokat előhozott belőlem, ha még ahhoz is erőt adott, hogy ezek után leüljek ide beszélni. Ingergazdag nap. A hely mindegy – és amint tudjuk -, tulajdonképpen az idő is mindegy. Sokkal inkább lényeg az, hogy én vagyok. Ott és akkor.
A következő pedig bizony lényegi pont, mert próbálja meg valaki regényként olvasni az eddig elbeszélteket, és hamar rá fog jönni, hogy ez még hiányzik belőle: a szerelmi szál. Na, ugyanis, a szerelmi szál már az elbeszélés kezdete előtt eltűnt. (Ergo: analitikus regény.) Csak ma előbújt, az utamba állt érkezvén valahonnan Isten kifürkészhetetlen útjairól. És persze ugyanazon távozott is. De egy rövid időre ott és akkor tagadhatatlanul előbújt, számot adván megkérdőjelezhetetlenül egy olyan múltról, melyet minden kétséget kizáróan megkíséreltem az elbeszélésem részévé nem tenni. A lány ütközött. Autóval. Kutya baja sem esett, él, egészséges. És most azt hiszem, hosszabban foglaltam össze, mint ameddig valójában tartott ez a szerelmi szál. Mégis valami eltörölhetetlen jel volt a múltból: valami eltörölhetetlen: én.
… és most mindenféle művészi álságosság nélkül mondhatom, hogy ez az írás, ez a mondat már 6 nappal később születik. k,-t ugyanis olyannyira kifárasztotta az elbeszélés kezdeti nap, hogy elaludt ezzel a könyvvel a kezében. Tehát: 6 nappal később.
Amolyan házibulin voltam. Fontos, hogy számot adjak az ilyen apró részletekről, hisz ezekből tudom, hogy vagyok. Létharc, önigazolás. Szóval majd folytatom.
… és most mindenféle művészi álságosság nélkül mondhatom, hogy ez az írás, ez a mondat már 2 nappal később születik. Folytatom. Szóval.
A szerelmi szál. Legyen a nő kitalált nevű, kerítsünk neki mitológiai mélységű nevet, szóval, mondjuk legyen a neve Éva. Tehát a múltkor – ha jól számolok, 7 nap előtt, 8 napja – a fent leírt utakról újra megéreztem Éva szelét. (…legyen inkább Évi, így meghittebb) Évinek balesete volt, de nincs baja, csak autóba nem akar ülni. Fél.
De hát nincs is ezen mit csodálkozni, hogy lehetne egész?! Nélkülem?! Viccből írtam volna, hogy „eltörölhetetlen jel volt a múltból: valami eltörölhetetlen: én.” – Hát nem!! Neem!!!
Ott volt. Nem tudom, honnan, nem tudom, miért, kinek az akaratából, de ott volt – ott voltam. Láttam magam, a felem. Ott és akkor.

(Ennyit akartam volna írni, így kerek is volna. De épp most kaptam egy SMS-t k.-tól, aki valami figyelemreméltót látott lent a hentes kirakatában: „Szenzációs zúzottborda akció!”

(A fikció fikciójának fikciója. – Vallom; ez a Valóság.
Rendületlenül hiszem, hogy k. jó ember. )

valami Kastély

Reggel, amikor találkoztunk és a szemembe nézett, rámszólt k., azt kérdezte, nincs-e mostanában egy kicsit túl sokat az előtérben. Persze azonnal mondtam is neki, figyelj k., ez kettőnkön múlik. Bambán bólogatott, mint aki teljesen ugyan nem érti, de jobb híján azért mégis elfogadja a dolgot, mert mást nem tehet. Ennyiben maradtunk is. Később még összefutottunk a nap folyamán, és kérdezte, hallottam-e, hogy megöltek három embert valami útszéli kastélyban. Elsőre nem értettem, miért csinál ebből akkora ügyet, de aztán összeraktam a képet, hogy a lényeg valószínűleg nem a három személy, hanem maga a gyilkosság ténye, meg k. különös, valahonnan mélyről jövő, frusztrált vonzalma az útmenti, eldugott kastélyok iránt...
Másss.....: szitin jártamban olyan intenzitásssal tolták magukat utamba ez az imós generáció mint entitás, hogy komolyan el kellett gondolkodnom létük miértjei és mikéntjei felől. Nagy meglepetésemre sokkkal több közös vonásunk van, mint azt elsőre hittem volna. Ugyanis létfilozófuájuk szerint(Mi?!?!*%+!*?"?') nekik a testük egyben a nyelvük is. Azzal fejezik ki a világ teljes értelmetlenségét és értéktelenségét, hogy teljesen értelmetlen és értéketlen dolgokat vesznek fel. Tehát az ő nyelvük (ami amúgy, ne felejtsük, a testük) teljesen tautologikus. Önmagát magyarázza. Szóval hasonlóképpen vagyok én is. Csak fordítva. Nekem nem a testem a nyelvem, hanem a nyelvem a testem. Mert hogy máshogy létezek ezen kívül az el*aszott bújócskán kívül, ami itt megy, és ami nem pusztán része a valóságnak, de egyenesen ez itt az egy és a kizárólagos valóság maga? (Úgy mond, hogy kérdez...)
...kérdőn nézünk k.-val egymásra:
- Ön magát magyarázza?

Által. Homályosan.

...amikor k. felébredt, nekiállt mosakodni. Ez nem egy átlagos reggel, ez maga az átlagos reggel. Beállt a csaphoz megmosakodni.
Karikás szemek. Olyan, mint aki túl fáradt már vagy éppen aki még alig ébredt fel...
Látja, hogy borzos a haja. Az irodai frizurája.
...csengetnek.
- Jó estét kívánok!
Ember aktatáskával, használtas, szürke zakóban.
- Üdvözlöm. Mit parancsol? - kérdi k.
- Én Joseph K. vagyok.
- Üdvözlöm, én is k. vagyok.
Egymás szemébe néznek.
- Közölnöm kell önnel, hogy ez az egyszeri találkozásunk abszurd -, mondja az idegen.
- Igen, tudom. Akkor a viszontlátásra!
- Viszontlátásra! -, visszhangozza a jövevény, és távozik.
... k. lehajol, és megmosakszik...

Az emberi szív vérbe csomagolt ököl

Az emberi szív vérbe csomagolt ököl.

... virágvásár

... hazaértekor k.-hoz becsengetett a szomszédban lakó
idős özvegy, s közölte vele, amíg odavolt az irodában dolgozni,
kereste őt valami lány. Ruzsica mama nem volt rest megkérdezni,
üzen-e valamit. S hát csak annyit, hogy türelmetlenül
várja a virágot... k. megköszönte Ruzsica mama közbenjárását,
majd elcsodálkozott azon, hogy miért nem csodálkozik el...