Káromkodásból, 9.

Sírva könyörögtél, hogy el ne hagyjalak.

Ettől volt rémes a tegnap éjszakám,

ahogy is valahányszor,

mindannyiszor ettől

rémesek álmaim:

újra előjössz,

újra eljössz

értem.

Ilyenkor a hangod feszes penge,

az illatod érdes fűrész,

a tekinteted hideg tőr,

az érintésed tűhegy,

s mind feszíti,

tépi-marja

kiszikkadt

szívemet.

Pedig nem hagytalak volna el soha,

csak rá akartalak ébreszteni, ha

fájdalmad nem osztod meg,

úgy mindenből pokol lesz,

úgy pokol lesz minden,

Veled az életem,

de valójában:

nélküled.

Mit érek ugyanis akkor én? Az Isten

áldja meg, mondd, kérlek, mit érek,

ha borúd egyik felét fel nem 

foghatom? Ha nem lehetek,

aminek - kizárólag érted -

e földre születtem,

ölelő két kar:

oltalom.

...és eltelt néhány hét, néhány hónap...

...s mit hinni nem tudtam, elárultad.

Nem szerettél már, angyalom:

te hagytál el. És ha az ember

már nincs szeretve többé,

akkor se égen se földön

nincsen, sehol sincs

irgalom.

Pedig sírva könyörögtél, hogy el ne hagyjalak.

Ettől volt rémes a tegnap éjszakám,

ahogy is valahányszor,

mindannyiszor ettől

rémesek álmaim:

újra előjössz,

újra eljössz

értem.

Ma már tudom, az ember csak akkor szeret,

ha amikor ezt kimondja, biztos abban,

egy öröklétig változatlan marad

benne ez az érzelem.

Hazug, ki így szól,

de közben

nem így

érez ő.

És én azért írom e jeremiádi, véres verseket, 

mert ha igaz, hogy csak egyszer szeretünk,

akkor minden kilencedik soromban

a jelen és az örök jövő honol;

ha csak egyszer szerettem,

akkor ahol most élek,

a kilencedik szint,

íme, itt áll:

a Pokol.